"Ne haragudj, kések, körülbelül egy negyedórát. Onnan fogsz megismerni, hogy el van törve a kezem" - mondja Kárpáti Péter a telefonba. Sajnos egy begipszelt kéz feltűnő jelenség, és rengeteg érdeklődőt csalogat az asztalunkhoz. "jajpéterkémmitörténtakezeddel mármegint?" - kérdezgeti mindenki. "fogócskáztam a gyerekeimmel" - feleli ő némi büszkeséggel. Aztán végül - hogy több embert ne vonzzon oda - eldugja a kezét az asztal alá.


- Miközben írsz egy darabot, azt színpadra képzeled?

- Általában úgy írom a darabokat, mintha prózát írnék, egyáltalán nem képzelem színpadra. Úgy van előttem, mint, amikor egy könyvet olvasok. Ennek ellenére természetesen nem próza. Nagyon fontos, hogy minden jelenetben legyen valami igazi színház.
Mondok egy példát. A Halhatatlan háború című darabomnak, ami egy negyvennyolcas legendán alapul - Jókai is felhasználja ezt a történetet a Kőszívű ember fiaiban - az egyik jelenetét prózában írtam meg. Magyar katona érkezik egy szlovák házba a háború alatt. Szívesen fogadják, hiszen a ház feje szintén a harctéren van, örülnek, hogy legalább a bajtársát megvendégelhetik. A jelenetből annak kell kiderülnie, hogy a családapa meghalt, és ráadásul éppen ez a katona ölte meg. Nagyon sok időbe telik, mire tisztázódik a helyzet, hiszen nem értik egymás nyelvét.
A jelenetet prózában írtam, a szlovák nyelvű párbeszédeket a függelékbe raktam. Majdnem mindenki azt mondta, hogy mit akarok én ezzel a színpadon, hiszen semmi köze a színházhoz. Szerencsére a színészek nem így gondolták. Amikor elkezdtük dolgozni, kiderült, hogy ez embertelenül jó színházi helyzet.

- A negyedik kapu-ban is használsz idegen nyelvi elemeket, jiddis kifejezéseket, mondásokat. Nem félsz, hogy nem érti meg a közönség, és elvesztik az amúgy is tekervényes fonalat?

- A nézők nagyon bonyolult dolgokon, elképesztően vad asszociációkon sem akadnak fenn, ha a színész pontosan tudja, hogy miről van szó. A jiddis kifejezésekkel is akkor van baj, ha a színész nem érti pontosan, vagy félni kezd, hogy mások nem értik, és ezért szégyellősen elmotyogja azokat. Például az a szólás, hogy Szegény embert még az ág is húzza így hangzik jiddisül: Láj dáj nokelach üngeschmolzen ach. Iszonyatosan jó a ritmusa. Ha valaki ezt a megfelelő helyeken nyomja meg, és megtölti tartalommal, akkor sokkal mulatságosabb, és esetleg sokkal érthetőbb, mintha magyarul mondaná. Zeneként, zamatosan kell hangsúlyozni, rágcsálni az érthetetlenséget, akkor a néző is élvezni fogja. De sokszor megijednek a színészek, a rendezőnek nagyon kell bíztatnia őket, ami pedig ilyen módon sem működik azt szépen ki kell húzni a darabból.

- Ez a mondat pont úgy hangzik, mint egy kiszámoló, mint az ec, pec, kimehetsz?

- Tényleg, igazad van, ez nagyon jó. Fogok szólni a színésznek, hogy így mondja. Ha az ember tud mögé gondolni valamit, az rengeteget segít.

- A negyedik kapu-nak már a második bemutatója lesz hamarosan. Rád jellemző, hogy változtatsz a darabjaid szövegén az előadások után, kapcsán. A tatai előadás szövege mennyiben fog különbözni az előzőtől?

- Csak néhány apró dolgon változtattunk, ami tanulság volt a radnótis előadásból, illetve Csányi Sanyitól három-négy mondatot átemeltem, improvizált néhány jót, és ezeket szépen elloptam tőle. Ezenkívül a szereplők számához kellett igazítani a szöveget, mert eredetileg tizenkét szereplős, mi most azonban csak tizen játsszuk. Tehát elsősorban nem irodalmi átalakítás történt. Nem íróként, hanem dramaturgként veszek részt ebben a próbafolyamatban.

- Úgy kezeled, mintha idegen szöveg lenne?

- Olyan régen megírtam már, hogy ez teljesen természetes, egyáltalán nem volt nehéz eltávolodnom tőle.

- A szereplők kiválasztásába is beleszóltál?

- Novák Eszterrel tíz éve dolgozunk folyamatosan - nyomasztóan sok Kárpátit rendez szegényke - ez nagyon szoros munkakapcsolat. Együtt találtuk ki a szereposztást is, persze a végleges döntés az övé volt, de igényelte, hogy elmondjam a véleményemet.

- A Radnóti színházbeli előadásra a szegényszínházas, közösségi játékmód volt jellemző. Ez a darabból következik? A tatai előadásban is hasonló lesz?

- Ez az előadás tárgyaiban, eszközeiben még szegényebb. Novák Eszternek fontos - és én ennek elmondhatatlanul örülök - hogy a darab egy nagyon szegény világban játszódik. A szereplők nincstelen nyomorultak, akik azzal édesítik meg az életüket, hogy történeteket mesélnek egymásnak, vagy azzal, hogy a nagyon egyszerű és szerény vacsorájukat hihetetlen élvezettel fogyasztják el. Fontos, hogy kevés dolog legyen a térben. Tatán egy elhagyott kápolnában fogjuk játszani, amit mostanában biciklitárolónak használnak, díszlet egyáltalán nincs, csak maga az üres kápolna, ami egy csodálatosan tágas és gyönyörű tér.
A mozgás- és zenevilága viszont gazdagabb lesz, mint a radnótis előadásé volt. Kiss Feri kifejezetten ehhez az előadáshoz írt klezmerzenét, Foltin Jolán koreográfus pedig rengeteget foglalkozott a színészekkel, rendkívül bátor megoldásokat találtak ki. Érdekel, hogyan tud a tánc, a mozgás a jelenet szerves részévé válni, tehát nem kiegészítő, illusztráló elemként, hanem öntörvényű jelentőséggel jelen lenni az előadásban. Röhögtek is rajtam a színészek, mert az elején nagyon keveset jártam próbára, és észrevették, hogy mindig csak akkor jelenek meg, amikor tánc- és énekpróbájuk van.

- Vannak a darabban, akik történeteket mesélnek, és vannak, akik megjelenítik őket. A mesélők csak kisebb szerepekbe ugranak bele, hogy az igazi gátlástalan mesélők szenvedélyével jelenítsék meg a történetet - ahogy a darab eleji szerzői utasításban írod. A Radnóti színház előadásában ez a két szerepkör nem vált szét, Tatán hogy lesz?

- A darabban ezek valóban elválasztott szerepkörök. A tatai előadásban egy kicsit élesebben is különítettük el őket, mint a Radnótiban, de azért itt se válnak el teljesen. Szép lassan mindenki beszáll, és mesélni kezd. Ez a rettenetes nagy mesélőkedv a darab mozgatórugója. A részemről abból az élményanyagból táplálkozik, amikor az ember ül, mondjuk hajnali háromkor egy színészbüfében, és hallgatja, ahogy a színészek egymást túlharsogva rálicitálnak a másik ezeréves, rongyosra mesélt történeteire. Versengenek, hogy ki tudja még jobban elmondani, még tovább ferdíteni, színezni, ízesíteni. Hiába hallottál már egy sztorit nyolcszáztizennyolcszor, lehet, hogy nyolcszáztizenkilencedszerre lesz a legizgalmasabb.

- A színészek szeretik a darabot?

- Szerencsére mind a két csapat nagyon szerette, talán az együtt játszás öröme miatt. Mindenkinek nagyjából ugyanolyan fontos szerepe van benne, nem kell a büfében ücsörögniük a következő jelenésüket várva, hanem folyamatosan a színpadon lehetnek. Ez persze végtelenül fárasztó is.

- Amikor olvasópróba van - mondjuk, amikor most Tatán volt - akkor te ott vagy, és beleszólsz?

- Olvasópróbán mindig ott vagyok, de általában a rendező szokta felolvasni a darabot.
Eszter megkért, hogy a felolvasás után meséljek a színészeknek a haszidok világáról. Kifejezetten foglalkoztak is ezzel, többen elolvasták Jiri Lager Kilenc kapu című könyvét, ami nekem is a legtöbbet segített a darab írásában, és sokan elmentek haszid istentiszteletre is, van ugyanis Budapesten egy haszid közösség. Természetesen nem egy hagyományőrző előadásra törekszünk, de nagyon érdekes például ahogy imádkoznak. Bennünk leginkább a keresztény ima fegyelmezettsége és csendessége él, megütközünk azon, ha valaki imádkozás közben a szakállát vakarja, vagy a haját tépdesi. A haszidok beszélgetnek, kiabálnak a szertartás alatt, ami extatikus állapotban zajlik, régen még rohangásztak is. Ha kívülről, értetlenül szemléljük őket, akkor ez az egész akár nevetségesnek is tűnhet.

- Te elmélyülsz egy kultúrában, és abból alakítod ki a darab világát?

- Igen, így haladok darabról darabra, sokat foglalkoztam népmesékkel, pl. Krisztus-legendákkal, nagyvárosi ponyvalegendákkal és mással, aztán eljutottam a nagykállói nagy haszid rabbihoz, aki a tizenkilencedik század elején uralkodott, mert a haszidok így mondják, hogy a vezetői uralkodnak. Nem uralkodott persze, olyan szegény volt, mint a templom egere ez a nagyszerű ember. Pásztorkodott, tanított, nagyon izgalmas életet élt, és ?nem mondom végig, mert akkor estig itt ülnénk.

- Most dolgozol valamin?

- Igen, egy dolog maradt még hátra a mese-tematikából, amit szerettem volna körüljárni: az Ezeregyéjszaka meséi. Ha ezt megírom, akkor vége van ennek a sorozatnak, mást kell keresnem. Nem tudhatom még persze, hogy mit hoz a sors, de azt hiszem ez kimerült.

- Volt olyan felolvasó-színházi előadása is A negyedik kapunak, amiben te is szerepeltél. Milyen volt a saját szövegedet felolvasni?

- Én két jelenetet csináltam. Érdekes, hogy amiről azt hittem, hogy könnyű lesz, és eredetileg nem okozott problémát, arról kiderült, hogy borzalmasan nehéz megcsinálni. A másikkal pedig pont fordítva voltam, nehéznek hittem, de nagyon nagy élvezettel "alakítottam" végül, és elég komoly sikert arattam vele. Talán a partneremen múlott, jól összehangolódtunk. Míg a másik jelenetem egy hosszú monológgal kezdődött, és teljesen magamra maradtam vele, kifogyott a szuflám a végére.
De a Radnótiban játszom is, Forgács Péterrel, az előadás rendezőjével, felváltva. Mondjuk nincs valami nagy szerepünk. Amikor Írele annyi évi keresés után végre megtalálja a mesterét, Slojmelét, aki előtt megbicsaklik a nyelve, és térdei remegni kezdenek, és utánamegy az imaházba, ahol csak a hangját hallja, de látni sehol se látja, mert a mester nagy-nagy alázatában és a Mindenható iránti végtelen szerelmében beletestesült az eszrógba - az egy citromszerű gyümölcs - ami ott fekszik az oltáron. Szóval, amikor Irele végre megtalálja, amit az egész darab során keresett, beront egy dühös muzsik, és sütőlapáttal agyoncsapja az - imapulton mocorgó, síró és kiabáló - eszrógot/citromot, mondván, hogy jó lenne, ha nyugalom lenne, mert ő aludni akar. Na, ezt a szerepet játszom én, mármint nem a citromot, hanem aki agyoncsapja.

- A tatai előadásban nem fogsz játszani?

- Nem, sajnos. Szerettem volna itt is szétlapítani az eszrógot, volt is szó róla, de mivel eltörtem a kezem?

- Gipsszel nagyon jól szét lehetne ütni.

- Szét lehetne, persze, de a csonttal együtt, attól tartok.