Változnak az idők, és mi is változunk benn - tartja az évezredes latin bölcsesség. Mégis nehéz tudomásul venni, hogy ami még akárcsak egy évtizede is vonzotta a nézőket a mozikba, az ma már hidegen hagyja, s a vetítéseket csak azért tartják meg, mert a látogatottság elérte a bűvös határt, a kettő főt. Nem is olyan régen az a hír, hogy a berlini fesztivál Aranymedve díjas alkotása a hét bemutatója, még komoly érdeklődést keltett, legalább a szakmabeliek, a tágan értelmezett filmbarátok körében. A közömbösségnek sokféle oka lehet, s nagyban hozzájárultak maguk a fesztiválok is, amelyek esztétikai és erkölcsiemberi szempontokat figyelmen kívül hagyva nézőidegen, politikai alapon osztogatták az elismerést. A Szerelmem, Szarajevó a ritka kivételek egyike, visszafogottságában, csöndességében fölkavaró alkotás, inkább "takart seb", mint "festett vérzés".
Jasmila Zbanic rendezőnő filmjének magyar címe azt a dalt idézi, amelyik a történet végén hangzik el. Tizenéves gyerekek indulnak osztálykirándulásra, s a buszon fölszabadultan, büszkén és csillogó szemmel énekelnek szülőhelyükről, Bosznia-Hercegovina fővárosáról, a délszláv háború tragikus voltában emblematikus helyszínéről. Mert kiskamaszkorba léptek azok a fiúk és lányok, akik a háború idején fogantak, születtek, és akik most sok mindent nem értenek a felnőttek viselkedéséből. Talán jobb is lenne, ha semmit sem tudnának meg...
A nyitó képsorokon is dal festi alá a kamera mozgását, elégikus hangvételű szerelmi ének, miközben asszonyok arcát látjuk a vásznon. A háborús özvegyeket segítő központban vagyunk, egy nő vall a múltjáról, a többség azonban türelmetlen, s alig várja, hogy a lelki támaszt kövesse már az anyagi. Közéjük tartozik Esma is, aki egyedül neveli kamasz lányát. Sara a legelviselhetetlenebb korszakban van, hízelkedő kismacska és kibírhatatlan boszorkány, ráadásul a két magatartásforma követhetetlenül váltakozik. Az iskola kirándulást szervez, Esmának a hét végére kétszáz eurót kell előteremtenie. Munkát vállal egy éjszakai szórakozóhelyen, mely a békefenntartók, veteránok, háborúban edződött mai maffiózok búfelejtője. A pénz azonban nem akar összejönni. A kislány pedig egyre türelmetlenebb, hiszen elég lenne bemutatni az igazoló okmányt, hogy az apa háborús hős volt, s akkor ingyen utazhatna. De kedvezményt kapna akkor is, ha az apa csak részt vett a háborúban. Az idő sürget, s egyre inkább elkerülhetetlenné válik, hogy az anya egy feszült pillanatban elmondja az igazságot lánya fogantatásáról.
Az anya és kamasz lánya kötelező hangos perlekedésén kívül szinte senki sem emeli föl a hangját a filmben. Az átélt szenvedés és borzalom méltóságot szült a felnőtt szereplőkben. Ha néhány meghitt pillanatban mégis felidézik a háború következményeit, azt Arany János-i humorral, epével kevert mézzel teszik. A férfi főszereplő elmeséli Esmának, miként próbálta azonosítani halott apját; a ruha és a cipő alapján már majdnem a sajátjának hitte, amikor közbeszólt az aranyfog, és más vitte el temetni. De van még remény, hamarosan újabb két tömegsírt tárnak fel. És nem hánytorgatják fel sem maguknak, sem a környezetüknek a kettétört életutakat; Esma medika volt a háború előtt, újdonsült barátja pedig a gazdasági egyetemen tanult, most pedig kidobólegény a bárban. Kettejük kapcsolatának alakulását annyi tapintattal, finomsággal ábrázolja a rendezőnő, ami páratlan napjaink mozijában. Búcsúzásuk - a férfi Ausztriába megy - éppen a visszafogottság miatt torokszorító. De akkor ki fogja eltemetni az apádat? - kérdezi Esma, s a hangban ott a reménytől és boldogságtól való megfosztottság rezignáltsága is. Irigylésre méltó, kitűnő színészek közvetítik a szeretet, a szolidaritás és emberi méltóság lehetséges győzelmét a történelem időleges borzalma fölött.
