Egy történelmi korszakot sokkal inkább megélhetővé, megérthetővé tesz a benne élő és részt vevő személyek jellemzése, konfliktusaik elbeszélése és megjelenítése, mint egy mindent felölelő tarka körkép. Szabó István ezen a nyomon haladt eddigi történelmi kötődésű filmjeiben (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen), sőt legutóbbi családtörténete, A Napfény íze is e szellemben fogant. Legújabb alkotása sem tágít a történelemtől.
1945-ben járunk, Berlinben. A szövetséges megszállók náci háborús bűnösök után kutatnak. Az erre megbízott alakulatoknak látványos eredményeket kell felmutatniuk. Így kerül a gyanúsítottak listájára dr. Wilhelm Furtwängler (Stellan Skarsgard), a neves karmester és zeneszerző. Sok művésztársával ellentétben nem hagyta el az országot, hanem aktívan dolgozott a háborús évek alatt is. A nyomozással a civil életben biztosítási detektívként dolgozó Steve Arnoldot (Harvey Keitel) bízzák meg. Rögtönzött irodájában asszisztensével (Moritz Bleibtreu) és titkárnőjével (Birgit Minichmayr) neki is lát a kihallgatásoknak. Sorra berendelik Furtwängler zenekarának tagjait, s egy nap maga a mester is sorra kerül. Különös párharc kezdődik a nyomozó és a karmester között?
Kételyekkel telve jöttem ki a Szembesítésről. Talán mást vártam az általam is tisztelt és nagyra tartott Szabó Istvántól és Koltai Lajostól?
Vélhetően hiányzott a megszokott "hazai íz", hiszen a filmet nem itthon forgatták -- ezt maga a rendező is fájlalta. A magyar árajánlatnál kedvezőbbet adott a berlini stúdió, és be is szállt a produkcióba. Ettől pedig kissé olyan lett a dolog, mintha jó nevű zsokét kértek volna fel, hogy ülje meg a drága paripát...
Az alábbiakban kételyeimet olvashatják, amelyekkel azonban senkit sem akarok lebeszélni a filmről; sőt, mindenkit arra biztatok: mihamarabb váltson jegyet, és bizonyosodjék meg maga.
A film Ronald Harwood színdarabjából készült, a szerző átdolgozásában. Ám ezen sajnos kevéssé tudott túllépni. A vásznon egy mesterien elkészített, sok-sok kiegészítéssel és lábjegyzettel ellátott színházi előadást láthatunk. Jók a színészek, szépen van világítva -- de valami mégis hiányzik. Az alkotók ujjlenyomata nem látható a filmen. A számos hiteltelen toldalék között szinte elvész az ígéretesen induló alkotás. A színdarabból adott, és jól kivitelezett zárt terek feleslegesen kinyílnak (feketepiac, bár, romok?), s ezzel súlytalanná teszik az előtte gondosan felépített helyzeteket. Ugyanez áll a megrázó archív felvételek halmozott használatára is. A személyeket elnyomja a kor. Az ebből adódó feszültséget pedig csak a felhangzó zenei remekek tudják oldani.
A rendezői intenció szerint a film szereplői mind kizökkent, "nem a helyükön levő" emberek. Ez a kizökkentség azonban lopva magára a filmre is átkúszott. Valami űr marad a Szembesítés után. Sem nem eléggé egyetemes, sem nem eléggé behatárolható. A fő gondolat, a művészet és hatalom viszonyának boncolgatása ugyan végig érthető, s a különböző szemléletek meghatározása is pontos, ám ezek patikamérlegen kimért egyensúlya zavart keltő. A kívülálló ítélkezők és az átélő túlélők világa ütközik. Emberek, és rajtuk ott a történelem, de nincs aki leporolja őket.
Bármiféle állásfoglalást nélkülöző, gondolatébresztő darab: célba találhat kételyeivel, hiszen lehet, hogy ez maga a lényeg...
