Paolo Sorrentino hetedik nagyjátékfilmjével a 66. cannes-i filmfesztiválon ugyan „csak” a jelölésig jutott, ám biztosíthatok mindenkit afelől, hogy filmnyelvileg és tartalmilag egyaránt lebilincselő alkotás született. Azok, akik tegnap este ellátogattak a Puskin moziba, az olasz filmhét keretein belül premier előtt nézhették meg az író-rendező legújabb látomását.
„Roma è morto” szólna ma Garibaldi modernizált vezényszava, s kissé ügyetlen kínrímmel írnám le vele a történelmére oly büszke Róma – s tágabb értelmezésben egész Európa – rég elmúlt dicsőségét. Ennél ügyesebben fogalmaz a rendező, és a gyakran frivol történetbe bátran csempész filozófikus mélységeket megpendítő jelentést. A harsány, következetesen teátrális események láncolatát lazán köti össze Jep Gambarella (Toni Servillo) és baráti társaságának hedonisztikus élete. Az egykötetes író hatvanötödik születésnapi partijával kezdődik el a cselekménynek alig nevezhető emlékezés. Pillanat- és életképek elevenednek meg Róma ezeréves épületei és a felső tízezer modern színfalai között.
Hosszúra nyúló mozgással járja körbe a kamera a színteret, miközben aprólékosan mutatja be az olaszországi elit életnek hazudott mindennapjait. A legkülöncebb alakok lépnek be és távoznak légiesen a színpadról. Írók, költők, festők, táncosok és törpék, színészek, színésznők és ripacsok, művészek és bűvészek, szerelmesek és szeretők, őrültek, szentek és szajhák egyaránt helyt kaptak Sorrentino cirkuszában. Sokszínűségük ellenére mégis egyvalamiről mesélnek, a mindent átható nihil kínzó fájdalmáról.
Marcel Proust életművéből merítve Sorrentino sem akart realisztikus drámát rendezni. Erre utal a történet, a karakterábrázolás, a képi világ, a filmzene és a dialóg is. Impresszív látomásokat jelenít meg, közben mégis precízen fúrja bele magát a kortárs olasz „értelmiség” rothadó miliőjébe. Múlt és jelen néhol abszurd keveréke jelenik meg a vásznon. A mozgókép közegében ez az asszociatív játékosság talán még kifejezőbb, mint a pusztán papírra vetett szó, és a rendező tökéletesen ki is használja a film formanyelvéből fakadó lehetőségeket. A mozgalmas és többrétegű képi kompoziciókhoz harmonikusan kapcsolódik a már említett kameramunka dinamizmusa. Egymást érik a fahrtok és daruzások, a lassú beállítások és a gyors montázsok. Szobrok és festmények mozdulnak meg, és látszólag eleven, élő emberek merevednek bizarr állóképekbe. Rengeteg a közeli beállítás, de gyakran még ilyenkor is áll valaki, vagy történik valami a háttérben. A távoli plánokat zsúfolttá teszi, hogy legtöbbször 5-6 vagy még több szereplő van egyszerre a képen. Valaki mindig beszél, valaki mindig csinál valamit. Ha a kép áll, akkor a szereplők mozdulnak, vagy a zene szól. Néhány gyors vágást követ egy hosszú monológ, néhány rövid párbeszédet fest alá egy bravúros, émelyítő „kameratánc”. Egy szereplő kisétál a képből, aztán hirtelen más helyre és időbe zuhanunk. Színpadias alakítások után, őszinte emberi reakciókat látunk. Egyik pillanatban még életszagú, a másikban már szürrealisztikusan stilizált képet fest a modern világ súlyosan deprimált korszelleméről.
Nyomasztó, félelmetes, mégis ámulatbaejtő karikatúráját rajzolja meg a korunkbeli művészi elit sznob, élvhajhász és mesterkélt rétegeinek. A botoxtól érzéketlenné váló arcokon csak ritkán jelennek meg őszinte, emberi érzelmek, és Jep látszólag semmit sem fejlődik abban a néhány napban vagy hétben, amíg nyomon követjük életét. A karakter szubjektív ábrándjain keresztül azonban megtanulhatjuk, hogy az életet csupán emlékeink szűrőjén át láthatjuk kristálytisztán. Az ok-okozati és időbeli összefüggéseket egy érzelmi logika váltja fel, ahol az egyik képet talán csak egy elképzelt illat, vagy dallam, egy régi hely, egy mozdulat, az ismerősség érzete köti össze a másikkal. Sorrentino igazi szerzői filmet alkotott, ami ínyenc falat lehet minden filmbarát számára.
