Úgy tűnik, nem múlhat el év valamirevaló táncfilm nélkül, az idei adagunkat Benson Lee a hip-hop világbajnokság körül folyó lazulása biztosítja. Biztosan megvan az a hihetetlenül szűk réteg – streetdancesek és kb. ennyi –, akik miatt a forgalmazók hajlandóak ezt az igencsak kétes műfajt életben tartani a magyar mozikban is, de aki nem érzi magát ezen csoporthoz tartozónak, messziről kerülje el Az év csatáját.
Nyilván jó mulatság szinte már akrobatikus táncjeleneleteket nézni, de erre tíz percben a YouTube kifogástalanul megfelel, ezzel hosszabban, konkrétan 109 percben időt tölteni már nagyon elszántnak kell lenni. Ha már mindenképpen rászánunk közel két órát a témára, egy breakdance doku lenne jó választás, Az év csatája minden játékfilmes sztorira szánt perce azonban kifejezetten időpazarlás. Az egyszerű mint a bot kifejezés új értelmet nyer Brin Hill és Chris Parker történetét elnézve, sablonok, sablonok, sablonok. Az alkotók még egy valamirevaló bevezetésre is sajnálták az időt, rögtön belecsapnak a lecsóba. A sztori szerint a felesége és gyermeke elvesztése után az alkoholba menekülő kosárlabdaedzőt (Josh Holloway) kéri fel régi jó jó cimborája, Dante (Laz Alonso), hogy felkészítse a nemzeti break dance válogatottat a világbajnokságra. Az edző kiteszi a régi csapatot, és újat verbuvál az ország legjobbjaiból – akikről persze egytől egyig kiderül, hogy balhés srácok, akiknek persze aranyból van a szíve. Olyan apróságokon felesleges fennakadni, hogy mégis mit keres egy kosaras egy táncoscsapat élén, vagy hogy miért nem zavar senkit, hogy hősünk végigpiálja az edzésidőszakot. Az életszerűtlenség szinte alap az ilyen filmeknél, nem is tudom, miért teszem szóvá… A színészekről nem érdemes szót ejteni, a Lostból ismert Josh Holloway totálisan érdektelen szenvedését, sem a totál érdektelen szőkeség, Caity Lotz, sem totál érdektelen fiúcsapat nem tudja ellensúlyozni. Van egy-két szimpatikusabb figura, de egy-két kivételtől eltekintve annyira kevés játékteret kapnak a srácok, hogy csak a film végére jegyezzük meg nagynehezen, hogy egyáltalán ki kicsoda. Persze lehet, hogy az alkotók egy többfilmes opus bevezetőjének szánták a darabot, hiszen Az év csatája vége erősen magában hordozza a folytatás lehetőségét, de reméljük, a bukta a jegypénztáraknál csírájában fojtja el még csak a gondolatát is a dolognak…
Benson Lee az unásig ismert sztoriba úgy próbál új életet lehelni, hogy a táncfilmet a sportfilm műfajával keveri. Az ötlet nem rossz, a felkészülés kicsit keményebb lesz – a sportfilmre oly’ jellemző edzésmontázs azonban nem hozza a várt ritmust, több etapban látjuk épp csak belekapni az alkotókat, és ez így egyszerűen nem tud működni. A táncjelenetek természetesen nagyon látványosak, de 3D-be tenni őket egyszerűen őrültség, a technika teljes félreértése. A tánc rendkívül gyors, aprólékos elemekből épül fel, a térbeliség nemhogy nem tesz hozzá, de egyenesen elvesz az élményből, és egy figyelemelterelő, zavaró tényezővé válik. Persze a figyelemelterelés néha jó is lehet, a filmet a díszbemutatón a Dance Agency flashmobja szakította meg – na az volt a film legmenőbb része…
