Hallgatnak ők is, én is hallgatok,
de csöndjeink nem érnek össze végül,
mivelhogy én magyarul hallgatok,
s ők svédül.

(Kosztolányi Dezső: Stockholm)

Schein Gábor vadonatúj regényében nem csupán hallgatnak magyarul és svédül, hanem beszélnek is. (Sőt még leveleznek és írnak is.) A beszédek, sőt beszélgetések pedig összeérnek egymással, akár a felejtés az emlékezettel; a halál az élettel, a hiány pedig a jelenléttel. Összeérnek ugyan, de nincs, mert nem lehet teljes találkozás; mindig marad rés. Hiátus, üres hely, a kommunikatív létezés foghíjtelke, ami lehetőség arra, hogy a narrátor éppen az elbeszélhetőség űrét tegye érzéki tapasztalattá: „a hallgatás mögött rendszerint semmi sincs, csak üresség, csak hallgatás”. (76.)

A Svéd lapjain egymás mellett szerepel a „megnyugtató személytelenség” és „belső nyugtalanság” szintagmája. A Svéd első mondata valósággal belobbantja a történetet: „Grönewald úr tíz nappal a halála előtt üzenetet küldött Budapestre Bíró doktornőnek, hogy haladéktalanul szálljon repülőre, és anélkül, hogy utazása céljáról bárkit értesítene, azonnal keresse föl.” Schein korábbi epikai műveiben is egyszerre volt meg a feszes-inas, szikár-tömör regényszerkezet és az ellazított-nyújtott, esszéisztikusabb-elemzőbb regénynyelv természetes kettőssége. Itt sincs másként.

Talán még jobb az az arányérzék, ahogyan összeilleszti az elemeket. A Svéd mélyszerkezetében egy igazi detektívtörténet: felfejthető rejtélyekkel, konkrét titkos fiókokkal és metaforikus kulcsokkal. És nyomózókkal. Legnagyobb erénye pedig, amelyet egy rövidkritikában meg lehet fogalmazni éppen abban rejlik, hogy azon túl lesz izgalmas olvasmány, hogy a felfokozott izgatottság minden létező eleme benne van a szüzsében. Grönewald úr, a svéd diplomata 1956 után egy ausztriai menekülttáborból kimentett-elhozott (mennyire volt ez mentés?, mennyire lett ez vétel?) egy hároméves magyar gyereket, hogy aztán echte svéd gyereket neveljenek belőle feleségével, Teresával. A nő halála után Grönewald úr nyomozásba kezd, arra kíváncsi ki lehetett gyermeke anyja, mi volt a sorsa. Emiatt 2006 forrongó őszén Pestre látogat, hogy nyomokra és talán a nyomára bukkanjon…

Azért is kezdtem elmesélni a regény egyik történetét, hogy érzékeltessem: nem emiatt különlegesen izgalmas ez a regény. A Svédben benne van egy detektívregény erélye és karaktere is, a narratív dinamikát és a dramaturgiai felépítését innen is kölcsönzi, helyenként játszik is a regiszterekkel és a zsánerekkel, amiképpen a közelmúlt- és a jelenkortörténet egyik legmeghatározóbb eseménysorát, a 2006-os zavargásokat, ezen keresztül pedig a korszak politikai hisztériáját is beleépíti a cselekménybe, összekötve ezzel a regényt a néhány hónapja megjelent Esernyők esszékötet távlati kontextusával; azonban tétjét máshol kell keresnünk.

Ahogyan Szőcs Petra kötetben található fényképei sem illusztrálják a történetet, nem alárendelt viszony van a szöveg és a képek között. Mellérendelő kapcsolódások, asszociatív röppályák. Távolról ez talán W. G. Sebald poétikájára emlékeztet. (Persze egy olyan regényben, amely az emlékezés és emlékeztetés körül forog, egy ilyen fogalomnak mindig többlet jelentése van.) A fotók nem a könyvben, hanem a regényben szerepelnek, de nem abban az értelemben, hogy a cselekmény szerves részét képeznék; nem a figurák készítik el őket, nem a hősök nézegetik ezeket a képeket, nem azt ábrázolják a fotók, amit éppen a szöveg leír. Inkább arról van szó (pontosabban kép) hogy ezek a remek fényképek, visszavonva a fekete-fehér színvilág archaikus tagoltságába, mintegy előhívódnak a regény sötétkamrájából; kirajzolnak valami mást. Az identitás körvonalait. Kórlapok, orvosi naplók, levelek, testamentumok, fordítási műveletek – megannyi olyan fenomén, ami nem idegesítő intellektuális ornamentikaként ragad a regény szövetébe, hanem metaforikus éllel érzékelteti az interpretáció, az önkép körüli munka elengedhetetlen és lehetetlen voltát.

A regény erős címében is az azonosság különböző (elkülönböződő) lehetőségeire tesz ajánlatot és a konstrukció teherbírónak bizonyul. Kun Árpád elképesztően szép Boldog Észak című regénye után egy újabb olyan könyv, ami dekonstruálja a titok – Észak-fok – idegenség sztereotípiasorozat kiüresedett lózungját és megmutat valami mást. Helyszíneket, hangulatot, mentalitást.

Egy stockholmi utcarészlet és rettenetesen hosszú kávé, egy mély skandináv hallgatás. Ráadásul benne van a svédben, már magában a szó hangalakjában is és Raoul Wallenberg embermentő tevékenysége után annak magyar kontextusában a védettség, a védett ház képzettársítása. (Az hogy a cím sárga színnel áll a címlapon, ezt a jelentésárnyalatot meg is erősíti, éppen az érzékelés absztrakciójának a szintjén.) Ervin létezését védi és óvja nyelv- és nemzetváltása, egzisztenciája bizonyosan egészen más lett így Stockholmban, mint a Hegedűs Gyula utca 20 szám alatt. (Hadd hívjam fel itt a figyelmet a szerző finom játékára, amely például önidézetek diszkurzív elhelyezésében nyilvánul meg. És ha van kedvük, nyomozzanak egy kicsit Önök is a szerzői név és a fentebb említett cím ismeretében.) Más lett Ervin élete, de vajon mi lett a sorsával? Miképpen tárgyiasul az emberi létezés és milyen személyes vonatkozása lehet a tárgyaknak, a tárgyak emlékezetének? Ezekre az elvonatkoztatott kérdésekre ez a regény esztétikailag komplex és filozófiailag árnyalt válaszokat ad.

De hogy ne ennyire fülszövegszerű zárlatot adjak szükségszerűen rövid kritikámnak, azt javaslom olvassák a regényt egy árnyékos parkban és néha sétáljanak. Schein Gábor felszabadítóan tágasan és friss levegővel ír a traumák és elfojtások utóéletéről, arról a testről és tudatról, amely már hozzáformálódott deformitásához és éppen azért érzi magát kényelmetlenül, mert azzal ellentétes mozdulatokat tesz. És néha sétáljanak, nézzenek rá a címjegyzékekre; emlékezzenek és gondolkozzanak. Hátha megszólal a bennünk élő és általában hallgató svéd.