A náciellenes német ellenállás emblematikus alakjáról készített filmet Marc Rothemund. A fiatal rendező alkotása bejárta a világot, sikert sikerre halmozott, a következő megmérettetés az Oscaron vár rá. Az elismerést a szakmai erényeken túl nyilvánvalóan az is kiváltotta, hogy Rothemund személyében azon német nemzedék képviselője lépett fel, amely csöndesen, harag és részrehajlás nélkül jelentette be, hogy nem óhajtja ószövetségi hetedíziglen magára venni a világ bűneit. Vagy csak annyit, amennyi ténylegesen megilleti.
A sztálingrádi csata után a többnyire egyetemistákból álló Fehér rózsa nevű titkos csoport úgy dönt, hogy újabb felhívást intéz a német néphez. 1943. február 17-én megfogalmazzák, majd sokszorosítják hatodik röpcédulájukat, hogy "a szellem hatalmával" törjék meg a terror erejét. A lapokat postázzák, ám marad belőlük egy kisebb bőröndnyi. Az orvostanhallgató Hans Scholl úgy dönt, hogy a röpcédulákat másnap szétszórja a müncheni egyetemen. Társai óvják a huszonöt éves fiatalembert, hiszen a keleti fronton elszenvedett vereség után még inkább megszigorították az intézmények belső ellenőrzését. Hans hajthatatlan, és csatlakozik hozzá húga, Sophia is. Február 18-án délelőtt az előadások miatt kihalt aulában elhelyezik a röpcédulákat. Versenyt futnak az idővel, s úgy tűnik, győznek. Már éppen kilépnének az épületből, amikor letartóztatják őket. A kihallgatástól a kivégzésig tartó öt napot Sophia Magdalena Scholl szemszögéből látjuk.
A huszonkét éves, gyermekgondozói képesítéssel rendelkező, az egyetemen biológiát és filozófiát hallgató Sophie-t az államrendőrség rangidős vizsgálótisztje, Robert Mohr vallatja. A másnap hajnalig tartó kihallgatás során a lány mindvégig tagad. Mondhatnánk azt is, hogy a protestáns, mélyen istenhívő Sophia Scholl hazudik. Valójában vallása szellemében, a Szent Pál-i tanítás jegyében viselkedik, mely szerint a világ hatalmasságaival szemben "legyetek ravaszak, mint a kígyó". Mohrt, aki már az első világháború végétől a rendőrségen dolgozik, azaz rendszerfüggetlen nyomozó, megdöbbenti és elbűvöli a lány magatartása. Ki is állítja számára a szabadulólevelet, amikor a házkutatás során megtalálják a terhelő bizonyítékokat. Letartóztatják a csoport újabb tagját, a szintén egyetemista, de háromgyerekes családapa Christoph Propstot is. Most már mindhárman vállalják a tettüket. A népbíróság elnöke Berlinből érkezik, s a február 22-én délelőtt lezajló tárgyalást követően délután öt órakor a vádlottakat lefejezik.
A Fehér rózsa csoportról már több filmet is készítettek, legutóbb a jeles rendező, Michael Verhoeven. A Sophie Scholl annyiban tér el elődjeitől - a keletnémet archívumokból előkerült újabb anyagok felhasználásán túl -, hogy egyetlen szereplőt, annak is utolsó öt napját állítja a középpontba. A rendező vállalkozásának sikere a centrális alak kiválasztásán és játékán dől el. A Julia Jentsch által megformált Sophie-t a maga egyszerű jelentéktelenségében ismerjük meg. A lány azért is vállalkozik rá, hogy elkísérje a bátyját, mert ha ő cipeli a bőröndöt, az még az éles szemű gestapósoknak, besúgóknak sem fog feltűnni. Aztán olyan változáson megy keresztül, amelyet ritkán látunk mozivásznon. Mohrral folytatott viadala a film csúcspontja, a lányból áradó belső erő megingatja a kihallgatót is. Kikezdhetetlen meggyőződése istenhitéből és lelkiismeretéből fakad. Ez fordítja a nácik ellen, és nincs az a földi hatalom, melynek kegyéért ezeket megtagadná. Egy keresztény Antigonét látunk, s benyomásunkat a rendező is fölerősíti. A helyszín, a díszlet, a jelmez korhű, de nem harsogóan időhöz kötött; a visszafogott kameramozgás egyedi voltában is általános érvényű példává emeli Sophia Scholl alakját. A kivégzés előtti rövid összeomlást a belső harmónia megtalálása követi: a börtönfalon ott a kereszt, a cellaablakon beszüremlik a fény.
