Egyre jobban tűnik úgy, hogy a popkultúra egy újabb fontos és jelentős szegmense kanonizálódik a filmben, mint a tömegekre az egyik legnagyobb hatást gyakorolni képes médiumban. A ponyvaregények és a képregények után a videójátékok is elérkeztek a mozgóképes univerzum "szanatóriumába", a moziba. Na jó, a felnőttkorba léptek. Azonban a videójátékok esetében kicsit más volt a betagozódás menete, mint a ponyvák, vagy a comicsok esetében, ahol ezek sikere sarkallta a megfilmesítést (lásd pl. Superman), míg videójátékok első megjelenésükkor, valamikor a hetvenes évek elején önálló, a kor technikai színvonalának megfelelő kis bigyók voltak, amelyeket a tévére dugva egy-egy ismert sportjátékot, jobbára a teniszt lehetett szimulálni, idegesítő zajok kíséretében. Szó sem volt filmről, moziról. A számítógépek elterjedésével, a Commodore 64 és a ZX Spectrum korszakában aztán megjelentek az első ős-game-ek, egyre fejlődő grafikával, hanghatásokkal, és egyre növekvő népszerűséggel. A filmhez azonban még az égadta világon semmi közük nem volt, talán (ebben is) George Lucas volt az úttörő, aki a Star Wars motívumait, szereplőit, tehát egy filmhez szervesen kötődő szegmentumokat először alkalmazott számítógépes játékban is, amely persze csupán egy lövöldözős repülőszimulációt takart, és jobbára még csak a film marketingkörítése részét képezte. Elérkezvén a mához, a Final Fantasy, a Doom és társaik után itt a Silent Hill, mintegy véglegesen elnyerve a polgárjogot a számítógépes (vagy video) játékoknak, hiszen e példák esetében már a játékok sikere miatt készült el a filmes verzió.
Lehet legyinteni, hogy ez akkor megint csak még egy bőr lehúzása arról a bizonyos döglött rókáról. De hát a popkultúra, globálisan a szórakoztatóipar részeként, semmi másról nem szól, mint a készítőknek úgy szerezni mennél nagyobb profitot, hogy ezzel a fogyasztók a legteljesebb mértékben meg legyenek elégedve. Tiszta üzletmenet. Azért veszem meg a szórakoztatóipari terméket, mert ezt vagy azt az élményt várom tőle, ha elvárásaimat kielégíti, jó a termék, ha nem vacak. És nem veszek többet ilyet.
A Silent Hill című termék csomagolása elsőrangú. Persze, egy számítógépre tervezett, a digitális grafikát anyanyelvként használó játék alapján készült mozifilmtől ez a minimum, ami elvárható: rendelkezzen egy a kor technológiai színvonalát messzemenően alkalmazó külcsínnel, mind a filmet, mind a körítését tekintve. A körítés kilométerekkel suhan át a léc felett, a weboldal fantasztikus, a film látványvilágához szervesen illeszkedik, utólag fel- és megidéz, előzőleg pedig informatív. A film, mint ezen írás tárgyát képező termék esetében részben hasonló a helyzet. Tökéletes a film kiállítása, elsősorban a Silent Hillben játszódó jelenetek esetében, amelyek azonban a film túlnyomó részét képezi. A köd és a sötétség világának nyomasztó atmoszférája önmagában megfagyassza a vért a fogyasztóban, aki ennek nyilván örül, hiszen épp ez volt a célja. A halott város házai és belső terei, az azokat benépesítő különféle teremtmények elképesztő vizuális képzelőerőről tanúskodnak, amelyet talán nyugodtan lehet perverznek és aberráltnak nevezni, amely ez esetben, tehát műfajilag egy horror esetében kifejezetten pozitív jelző. A különlegesen depresszív és expresszív képi világ megteremtésében nagyot alkotott a hasonló témában (Farkasok szövetsége) már ismert rendező Christopher Gans, aki a hírek szerint maga is végigjátszotta az eredeti game mind a négy részét, valamint Carol Spier művészeti rendező. Színészi teljesítményről e film esetében nemigen lehet beszélni, mindenki hozza a szakmai minimumot, nincs hiba, kiugró viszont a kis Sharont (és ikertestvérét, Alessát) hátborzongatóan alakító Jodelle Ferland, akinek további lelki fejlődésén nyilván komoly nyomot hagy e szerep.
A film magas színvonalú vizualitásához azonban sajna nincsen érdekfeszítő sztori, amely azért is megdöbbentő, hiszen a forgatókönyv a Tarantino-féle Ponyvaregényt is jegyző Roger Avary munkája. Logikai bakik sora, túlbonyolított cselekmény, kulturális utalások teljes káosza, a japán mangáktól a náci haláltáborokat idéző égből hulló hamuig, a Hiroshima atombombájától összeégett torz emberi roncsaitól a keresztény középkori boszorkányégetésekig. Mintha több, különféle film ötletei lennének egybezsúfolva. A kevesebb több elve ez alkalommal is segíthetett volna, így azonban felemás a végeredmény: egy magas színvonalú, elképesztő vizualitású öncélú halandzsa.
