Ha létezik a sci-fi műfajon belül romantikus alzsáner, akkor a belga Jaco van Dormael filmje annak csúcsát jelenti. A szerelmet a húrelmélettel, Wittgenstein gondolatait kocsmafilozófiával, az Aranypolgár alapötletét a sci-fi külső jegyeivel vegyítő zűrzavarból meglepő módon kikerekedik egy hétköznapi ember portréja.
Ez pedig nagy teljesítmény, különösen az elmúlt évek hasonló tematikájú fércműveinek, a Ház a tónál vagy a Vanília égbolt tekintetében. Pedig Tarkovszkij Solarisa óta tudjuk, hogy ha egy tehetséges rendező sci-fi-t, bölcseletet és érzelmeket kever össze abból működőképes dolog sülhet ki. Dormael filmjében mindhárom motívummal találkozhatunk, és bár jövőbeli világa a szárnyaló fantázia alapjaira épült, cselekményének konfliktusai hétköznapiak, a tudományos-fantasztikum témáját általában kitevő problémáktól távol esnek. Ezért nem is a romantikus alzsáner, hanem inkább a sci-fi meghatározás szorul pontosításra. A történet ugyan a XXI. század végén kezdődik, ahol is haldoklik az utolsó halandó ember, Mr. Nobody (Jared Leto), aki rendhagyó stílusban meséli el az életét, születésétől, 1975-től 34 éves koráig. A film jövőbeli világa így csak akkor kerül bemutatásra, amikor az öreg szünetet tart. Ahogy az az életutakat bemutató filmekre jellemző, epizódszerűen váltják egymást a különböző, meghatározó fontosságú jelenetek. De az öreg nem csak azt mondja el, mi történt vele, hanem azt is, ami történhetett volna; majd a végkifejletben egy metafizikai csavarral értelmezi át az addig látottakat. Szülei válása után az egyik alternatíva, hogy az apjával marad, és megismeri Elise-t (Sarah Polley), a másik, hogy az anyjával, és beleszeret Anna-ba (Diane Kruger). Zavarba ejtő módon mindkét szálon követjük az eseményeket mintha azok egyszerre történnének, közben pedig afféle szabadasszociációszerűen kapunk betekintést Nobody absztraktabb, szavakkal nehezen kifejezhető gondolataiba.
Mindebből kitűnik, hogy a forgatókönyv nem túl eredeti. Már a 20-as évek némafilmjeiből is találunk hasonló cselekményre példát: Fritz Lang 1921-es Éjféli vándor (Der Müde Tod) című filmjének főhősnőjének is különböző életeket kell leélnie a Halállal kötött paktum alapján, hogy szerelmét visszakapja, de a jövőbeli város ábrázolása is hajaz egy Lang klasszikusra, a Metropolis-ra. A másik megidézett klasszikus Orson Welles Aranypolgára: egy konkrét gyerekkori trauma, mint a későbbi konfliktusok melegágya, mindkét filmben motorként és csattanóként is szolgál. Az elődökhöz intézett főhajtásként, vagy közvetett hatásokként is felfogható megegyezések mellett sokkal kényelmetlenebb hasonlóságot fedezhetünk fel Mr. Nobody élete és Benjamin Button hányattatásai között (Benjamin Button különös élete). Mindamellett éppen ez a bátorság, vagyis az elődökből való szabad merítkezés, a már-már giccsbe hajló játék a film formai világával és a szentimentális zenehasználat teszi figyelemreméltóvá Dormael művét. A művész mértéktelenségének oka, ahogy főhősének különös gondolkodásmódjáé, sajátos életútjában keresendő. Azzal, hogy majd 30 éves pályafutása során 3 nagyjátékfilmet készített, olyan mintha mindig a Mr. Nobody leforgatására készült volna. Mr. Nobody eddigi hőseinek is válaszul szolgál: egyetlen egy erkölcsi kötelesség van, a választás maga.
Talán ez ad okot arra, hogy annyi minden megférjen egyazon filmben. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a film pontosan az alternatívák végtelenségéről szeretne valamit mondani, a már említett klasszikusok mércéjével mérve, kétkedve szemlélhetjük ezt a több irányú filozofálgatást. Hiszen egyfelől kapunk egy nagyon erős tudományos világmagyarázatot - Jared Leto az egyik látomásban ősemberként védi asszonyát, majd a Mars vonzáskörében ébred a hibernálásból -, másfelől pedig egy misztikus létértelmezést a születés előtti életről, az angyalok jelenlétéről, a buddhizmusról és a sors hatalmáról. Talán ha Dormael többször ülne a kamera mögé, akkor nemcsak a romantikus sci-fi alműfajban alkotna maradandót.
