Tulajdonképpen minden ember élete kész regény: azoké is, akikkel nem szoktak különleges események történni. A film és a televízió azonban nem nagyon tűri az egyhangúságot, a szürkeséget, az unalmat. Nyersanyagaihoz robbanó sztorik, vad konfliktusok, bűnös indulatok kellenek.
A Fourbi című francia-svájci film alapötlete éppen egy ilyesfajta vállalkozásra épül. Rosemonde "sztoriját" magán tévécsatorna vásárolja meg, hogy a kriminalisztikai krónikát regényes műsorrá alakítsa át. A sorozat darabjainak cselekményét a valóságból merítik a megrendelők, aztán pedig - sokfelé ez a gyakorlat - a nézők kívánalmainak megfelelően változtatgatják. Rosemonde okkal került az érdeklődés középpontjába. Nyolc esztendeje megölt egy férfit, aki erőszakkal akarta magáévá tenni. Kell-e izgalmasabb téma a napi nemtudomhány halálhoz edződött néző számára? Tegyük mindehhez hozzá - s ezzel máris csökken a feltételezett borzongatás dózisa - a tv-társaságot híres kutyatápmárka pénzeli. A Fourbi - állatnév. Persze nincs viháncoló iróniáról szó, mindössze arról, hogy a rendező, szokásához híven, nem hagyja meséje elnehezedését. Szóval: Rosemonde eladja a múltját, s megkezdődik a részleteket feltáró kommunikátor-hadművelet. Pontosabban csak kezdődne, mert a hölgy nem nagyon óhajt feltárulkozni. Pault, az írót tisztelik meg a rekonstrukcióval: az a megbízatása, hogy tényeket oltson fikcióba, de eredménytelenül birkózik a feladattal. Megkéri színésznő-barátnőjét (meghitt viszonyban van vele), hogy kerüljön közelebb ő a titokzatos Rosemonde-hoz, akit - ez a doppingcsalétek - majd meg kell személyesíteni a tv-játékban. Hosszú beszélgetés kezdődik a nők között, amelynek nem rózsaszínű, ám nem is komor a kimenetele.
Alain Tannert, a nyugalmas ország nyugtalan rendezőjét elég sokan ismerik és kedvelik: ő a nagykorúvá vált svájci filmművészet egyik vezéregyénisége, világszerte becsült mestere. Igaz, csillaga az utóbbi időben mintha hanyatlóban lenne. Késői opuszaiban (nem mai gyerek már, lassan hetven felé közeledik) túlságosan gyakran ismételgette ugyanazokat a motívumokat, alkalmazta ugyanazokat a módszereket. Kevesebb szellemi feszültség hatja át a klausztrofóbiáról, erőszakról, illúzióvesztésről szóló példázatait. Intelligenciája ennek ellenére vitathatatlan. A dolgok állásáról igyekszik beszélni, filozofikus hangvételét játékosság színezi, s dühödt következetességgel nyugtalanít - anélkül, hogy kategorikus következtetéseket sugallna.
A Fourbi - mely egy korábbi nagy siker, A Szalamandra modern variációja - ismét klasszis erényeket csillogtató munka. Az 1971-ben született előzmény hasonló világot elevenített meg: abban is a televízió számára keresnek muníciót, bár ott nem gyilkosság, hanem annak kísérlete köré épített érdekes atmoszférát a szerző. Miért az ismétlés, illetve a folytatás? A magyarázat kézenfekvő. A körülmények megváltoztak. Új társadalmi konstelláció alakult ki. Mint Tanner maga hangsúlyozza, nem remake elkészítésére vállalkozott - egyébként nyilvánvalóan arra is képes lett volna -, hanem új történelmi szituációba ágyazta a hajdani szüzsét. Bizonyos tekintetben tiszteli a hagyományokat, a képsorok között akad meztelen fürdőzés, érzéki szeretkezés, tempós tánc, de a film alapvető rétegét nem ezek a villanásnyi betétek alkotják, hanem a már-már brechti elidegenítés szikársága, mely ugyanakkor megfér az elbeszélés könnyedségével, sőt olyan költői víziókkal is, mint például Rosemonde folyóparti sétája (ez a hangulati bevezetés) vagy a remek alexandrinus-gyakorlat. A szöveg súlyos, olykor túlságosan is, ami verbalizmust eredményez, a mérnöki megtervezettség néha mintha attrakció lenne ("A film számomra nem a képekben elbeszélt történetek művészete, hanem a plánok művészete" - hangsúlyozta hivalkodóan a szerző), viszont életszerűek a beszélgetések és viták, s megkapja magáét az a mechanizmus, mely alig tud mit kezdeni Rosemonde és a többi vesztes sorsával. Rezonőrmondatok érzékeltetik: az üzlet falai áttörhetők. Karin Viard alakítása nagy értéke a műnek. A passzívitást és a lázadást egyaránt hitelesen játssza el.
Őszintén megvallom: először furcsállottam, hogy a forgalmazó július végén, kánikula idején indítja útjára a filmet. Az értékeket ugyanis el szokta perzselni a nap. Visszakozom: ez a hónap nálunk az évszak megcsúfolása volt, de ha visszajön a nyár, akkor is megtekintésre ajánlom Alain Tanner míves drámáját. Nem a kapitális ökörségek frissítenek igazán a moziban.
