Emberek jönnek-mennek egy város utcáin, terén, parkjában napokon, hónapokon át, éjjel és nappal. Turisták csodálkoznak, sportolók kocognak, katonák menetelnek, rendőrök őrjáratoznak, közlekednek gyalog, biciklivel, repülővel és gördeszkával, húznak bevásárlószatyrot, cipelnek szőnyeget, visznek csónakot. Guberálnak és koldulnak, meghalnak és szeretkeznek, seprik az utcát, kotkodákol egy baromfijószág.
Emberek jönnek-mennek a Katona József Színház színpadán jó egy órán keresztül, megállás nélkül. Peter Handke darabjában nincsenek párbeszédek, szótlan emberek közlekednek egy órán keresztül. Idegenek egymásnak, ahogy nekünk is. Rohamot kap s haldoklik egy ember, és a fiatal pár riadtan, utálkozva figyeli az agóniát, ijedt összebújásuk vad, rémült szeretkezésbe csap át. A kezdet és a vég, fiatalok és öregek, nők és férfiak. Ellentétek és párhuzamok, ismétlődések és váratlan fordulatok határozzák meg a darab és az előadás ritmusát.
Máté Gábor vezényletével összehangolt, kidolgozott színészi remekléseket láthatunk néhány pillanatba sűrítve. Bodor Johanna koreográfiája, Sáry László utcai zajokból, zenékből és zörejekből összemixelt zenéje, Bagossy Levente kartonházai és Bozóki Mara elképesztő mennyiségű, találóan jellemző ruhája egyenrangú társa a huszonhét szüntelenül átöltöző, jövő-menő szereplőnek. Igazságtalanul és hálátlanul kiemelném Rajkai Zoltán rendíthetetlenül mosolygó futóját, Kocsis Gergely pincérét, Tóth Zoltán kelletlenül szöszmötölő utcaseprőjét, Szirtes Ági hosszas nyugalomban szemlélődő indián asszonyát, Fullajtár Andrea pipiskedő, vörös ruhás nőjét, Bán János settenkedő járókelőjét, Ujlaki Dénes tántorgó részegét, a gumiarcú Szacsvay Lászlót, Elek Ferenc mások nyomába szegődő csórikáját.
A színház nyugdíjasai (Máthé Erzsi, Olsavszky Éva, Garay József, Horváth József, Kun Vilmos, Végvári Tamás) mulatságos és olykor szívszorító jelenlétükkel feledtetik a bravúros, de mélységek nélküli előadás keltette hiányérzetet, amiért a színpadon megjelenő emberi kapcsolatok felületesek és távoliak. Hűen a címhez ez az Az óra, mikor semmit nem tudtunk (meg) egymásról.
