A "mi lenne ha..."-mesék gyerekkorunk kedvenc történetei voltak, mert a fantázia nyargalásának csak a lámpaoltás szeghette szárnyát, s az is csak ideiglenesen. Filmre átültetve viszont valamiért nem működnek annyira. Talán pont azért, mert a mesét mi képzeljük el, nem egy rendező és stábja autoriter, szinte diktatorikusan ránktukmált képeit kell fogyasztanunk.
Éppen ezért elég nehéz "mi lenne ha..."-mesét vászonra ültetni: a főhős – mint azt tudjuk – mi kellene legyünk, velünk kellene megtörténjenek azok a mindaddig elképzelhetetlen – de most elképzelhetőségük ellenére mindvégig a gravitáció vonzáskörében maradó – dolgok. Ez a fajta high concept-film a vékony piros vonal a sci-fi és az összes többi műfaj között. Ez a fajta filmbéli világ az, amelyik a legkevésbé bírja a néző szkepticizmusát: még a Gyűrűk ura orkjait is könnyebben elfogadjuk és megemésztjük, mint a csak kevés fantasztikumot, az első látásra csak a tanulság miatt létező sci-t vagy fi-t, a saját kis 21. századunkba vissza-visszatörekedő gyerekkort, annak minden "mi lenne ha..."-történeteivel együtt.
Eddie Morra (a meglepően jó Bradley Cooper) egy írói érszűkületben szenvedő szerző (na, ez is egy roppant új ötlet), akit nője is épp most hagyott el. Stephen King-féle társaitól eltérően ő (egyelőre) nem dilizik be, hanem a véletlen összehozza exsógorával, aki drogdíler – és kap tőle egy kis átlátszó pirulát. A nézők kétségbeesett visításai ellenére ("ne fald be!") természetesen befalja a gyógyszert, ami egyfajta agy-viagrának bizonyul: a (mítosz szerint) mindaddig csak 10 százalékig kihasznált agyat most annak teljes kapacitásával kezdi működtatni, a hirtelen információözöntől úgy megvilágosodik, hogy az operatőrnek két blendényit is kell zárnia a kamerán, nehogy kiégjen a film. Értsd: zseni for a day. Másnap viszont – épp mint az Algernon-féle Charlie Gordon – megint a szellemi sötétségben találja magát, így most már céltudatosan keresi fel exsógorát. Rövidre vágva: nagy mennyiségű pirulához jut, de lassan annak kellemetlen mellékhatásait is felfedezi.
A Csúcshatás (újból egy nagy tapsot a magyar címadónak!) azért jó, mert (legalábbis) megpróbálja vizualizálni a hirtelen kitáguló, aztán másnapra megint beszűkülő emberi tudatot. Ezt mindenféle szédítő, félig CGI-félig operatőri cselekkel próbálja meg, ami az első másfél alkalommal működik is, aztán önismétlő lesz. De legalább megértjük. Továbbá több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol (nem sokkal többet – amerikai film lévén, muszáj megválaszolnia kérdései nagyrészét), ezen kérdések nagyrésze az emberi tudás és tapasztalat témakörében vannak. Később a film bevonja a Robert De Niro által megformált Van Loon figuráját is, aki életútjával, felhalmozott, nem "varázslattal" megszerzett tudásával lesz nagyszerű kontrasztja főszereplőnknek, aki hatalmas információözöne ellenére sokáig meglehetősen "buta" marad. Itt kellene eltűnődnünk az emberi tudás törékeny mivoltán, megértenünk, hogy miért kellett annak idején külön kitölteni érzelmi-, matematikai-, vizuális- és más IQ-teszteket; s ami a legfontosabb, hogy a tudás szervezőelv nélkül csak információ.
A film az első óra után kezdi elveszíteni humorát, így ritmusát is, s az a veszély fenyegeti, hogy katolikus tanítómese lesz belőle "a tudás hatalom", "a hatalommal csak csínján" és a "ne drogozz" fejezetekből. Hálistennek az utolsó felvonásra a film újból erőre kap, behozza a sajtókönyben megígért "thriller" műfajmegnevezést is (mondjuk leginkább durva, akár hatásvadásznak is titulálható hangeffektusokkal és vágással éri el) és egy kellőképpen ironikus, nyitott befejezést kapunk. A néha nagyon bántó és átlátszó droganalógiától eltekintve ez a "mi lenne ha..."-történet egész jól sikerült, főleg a plakátjához képest kellemes meglepetés. Ha nem is egy mestermű, a plázamentalitástól eltérően legalább megpróbál gondolkodni és gondolkodásra késztetni. Már akit lehet, ugyebár...
