A kérdés, hogy tehetségünket feláldozva éljünk, vagy fordítsunk hátat mindennek, ami fontos, hogy kibontakoztassuk a bennünk rejlő tehetséget, megválaszolhatatlan. Aki ilyen döntés elé kerül örökké tartó, nyugtalan vándorútra kárhoztatik. Egyetlen válasz mégis lehetséges: Puskás Ferenc válasza.
Kicsinyes korban élünk. A nagy ellenőrzések korában. Hibát keresünk és bűnösöket, állandóan. Kritikáinkban fanyalgunk, tetteinkben tétovázunk. Pazaroljuk a tehetséget, hiszen megfojtunk mindent, ami nem illeszthető be az egyszer egybe, amelyhez szoktattak minket. Frank Lloyd Wright, az amerikai építész víziójában élünk: ekevas elé kényszerítenénk akár a Pegazust is. Minden mondatunk ilyen, ellenmondataink is. Ellentmondásaink a kicsinyességből fakadnak. És a kicsinyességben gyökerezik a gyűlölet és az arra való képtelenség, hogy elfogadjuk mások és saját magunk tehetségét. Egy ilyen világ művészlelkei is földhözragadtak: ezért rossz a magyar futball, ezért legyintünk szinte már jóhiszeműen a középszerűségre.
Ezért van szükség Puskás Ferenc legendájára. Egy alakra, egy példára, egy lehetséges válaszra. Olyan élet lehetőségére, melyet nem a bírvágy, hanem a jókedv és a nagyvonalúság hajt. Egy ilyen élet ellenfelei képesek fotókat retusálni, vagy akár - mint a magyar focista esetében - újravágni egy filmet, csakhogy letagadják a létét: Puskás Ferencet egyszerűen Hidegkúti Nándorra cserélték a Csodacsatár egyik jelenetében. Puskás Ferenc ugyanis 1957-ben a - forradalmat megfojtó kormány szemében illegális - dél-amerikai turné után kinn maradt a nyugati világban. A tehetséget választotta tehát. Mondhatnánk, ez a döntés önmagában nem példaértékű: mintha menekülne a sorsa elől. Döntését igazolják viszont a Real Madrid színeiben szerzett góljai, s edzői tevékenysége, melynek leglátványosabb sikerei a Panathinaikos és a South Melbourne Hellas csapatának győzelmei és eredményei voltak.
A Puskás Hungary rendezője, Almási Tamás először az Igazi Puskás címet adta volna filmjének, ám úgy gondolta Puskás igazi arcát senki sem ismerheti tökéletesen, ezért választotta a puritánabb és sokkal kifejezőbb címet. Az a személyiség, ami a filmben megjelenik tehát csupán egy olvasat, amelyet a rendező különféle archív anyagokból, dokumentumokból, levelekből montírozott össze.
Montázsát aprólékos munkával válogatta össze. Filmjében megszólaltatta a családtagokat, felkereste Puskás egykori csapattársait a Honvédben, a Reál Madridban, egykori ellenfeleit, tanítványait. Egyszóval a magyar focista életének minden fontos szereplőjét. Ez önmagában persze annyira természetesnek hangzik, hogy szóra se lenne érdemes. Almási precizitása mégis lehengerlő, mindennek utánajárt. Vonalvezetésként egy 1995-ös interjút használt, ám ezt a segédegyenest olykor eltörölte, és más forrásokhoz nyúlt: Puskás naplóbejegyzéseihez vagy a történeti levéltárban őrzött ügynöki jelentésekhez. Alkotótársaival együtt több évig tartó kutatást végzett a budapesti levéltárban, külföldi múzeumokban, sport archívumokban. S a fellelt archív felvételek, fotókat nem csupán illusztrációként használta - ahogy ezt a dokumentumfilmek rendezőitől megszoktuk -, hanem a filmnyelv szerves részévé tette.
Almási Tamás filmje főként Puskás külföldön töltött éveiről szól, hiszen azt ismerik itthon a legkevésbé. Mindent úgy mond el, ahogy volt, nem szépít a valóságon. És mégis az archív felvételek esetlegesből legendává kövült mozdulataiból, Puskás sokszor idézett vallomásaiból a családtagok, barátok és pályatársak visszaemlékezéseiből egy XX. századi Odüsszeia bontakozik ki. S bármennyire közhelyesnek hangzik is ez a megoldás, torokszorító érzés fog el minket: Almási Tamás filmje jó film.