David Ferrario Éjfél után című alkotásával suttogó filmet rendezett. Szeszélyeset, bogarasat, igéző kópiát tett le az asztalra, olyat, amelyben a múlt rezdülései visszhangra találnak a jelenben, és ahol film és élet egymásra felelgetnek, egymásban élnek. Kérdéseket tesznek fel, érzelmekkel körhintáznak, játszadoznak minden pillanatban. Életszeretettel van meghintve az Éjfél után.
Egyben szerelmes levelet is fogalmazott Ferrario, melynek címzettje maga a FILM. Székhelye, birodalmának központja a torinói Mole Antonellian, afféle olasz Eiffel torony, a város szimbóluma. Az eredetileg zsinagógának szánt épület, ma filmmúzeumként szolgál. Vonzerejével messze földről csábítja azokat, akik meg szeretnének merítkezni abban a varázslatban, ami nemcsak az impozáns külsőnek köszönheti létét (!), hanem a kapuk mögött rejtőző filmes pantheonnak.
Martino, ennek a világnak az őre. Egy olyan univerzumé, ahol nincsen szükség szavakra, éppen ellenkezőleg, a némaságban ölt testet az élet igaz oldala. Amikor Torinó apraja-nagyja álomra hajtja fejét, mikor elül a látogatók ricsaja, Martino akkor hódol leginkább a Mozik Nagy Ura előtt, felajánlva áldozati ajándékait, a megszerelt XX. század eleji kamerákat, a kiállítást óvó gondos kezeket. Eközben a város másik pontján, Amanda éppen főnökét forrázza le, ezzel megpecsételve gyorséttermi karrierjét, valamint önkéntelenül is kijelölve a leggyorsabb menekülési utat, a Mole Antonelliant.
Amanda pitiáner tolvaj barátja, Angelo, aki mintegy mellékesen, szinte kényszer jelleggel olykor-olykor meglátogatja barátnőjét, de főképp lopott autókkal üzletel, illetve hasonszőrű barátaival mulatja az időt. Nincsen hozzászokva ahhoz, hogy valaki előbb tegye le a telefont nála. A mesebirodalomba csöppent Amanda pedig pont ezt teszi.
Az Éjfél után habkönnyű film. Olyasfajta légiesség lakozik benne, amit jó nézni, aminek szellemes, a némafilmekkel összekacsintó utalásain, hajbókolásain halkan kuncog az ember. Idézetcsokor a Lumiére testvérektől kezdve Francois Truffaut-ig. És persze a szerelem ünneplése, amely hol máshol foganhat meg és teljesedhet ki, mint a mozi oltárán. Egy a baj csak vele, túlontúl könnyen tovalibben. Hasonlatosan ahhoz, ahogy a film narrátora mindentudóan megjegyzi a klasszikus szerelmi háromszögről: a történetek olyanok, mint a szél szállította porszemek. Egyszer beszippantja őket egy áramlat, keresztezik egymás útját, majd eltűnnek, mintha sosem lettek volna. A Mole Antonellian viszont megmarad, és jelenlétével felszólítja az összes filmrajongót: a mozit nagyon-nagyon kell szeretni.
