A Karamell könnyednek tűnő, csevegős és játékos francia-libanoni film egy bejrúti szépségszalonban megforduló nőkről, de szőrtelenítés közben több kiderül a libanoni társadalom visszásságairól, mint egy feminista szakszemináriumon.
Egy bejrúti szépségszalon fiatal tulajdonosnője, alkalmazottai és bejáró vendégei a szereplői az 1974-es születésű Nadine Labaki első játékfilmjének. A címadó karamell az az anyag, amit a kozmetikában szőrtelenítésre használnak. Olyan, a cukor melegítésével előállított, édes és nyúlós ragacs, melyet testközelből ismer minden libanoni nő.
Az elsőre könnyed-habosnak tűnő vígjáték azért a libanoni társadalom minden kőbe vésett elvárását alaposan megpiszkálja, az elvárt szüzességtől a szeretői viszony vagy a homoszexualitás kategorikus elutasításán át az időskorúak szerelmének nehézségéig. Vagyis persze, szabad szerelmesnek lenni, ha valaki fiatal, szép, heteroszexuális, egy szabad férfibe szeret bele és persze szűz. A gond csak az, hogy a változók közül egy legalább mindig hibádzik: Layale, a szépségszalon vonzó tulajdonosnője folyton házas szeretője felbukkanását várja, hogy elrohanhasson egy gyors pásztorórára, a muzulmán Nisrine azért szorong, mert vőlegénye nem tudja, hogy már nem szűz, Rima leszbikus, és egy gyönyörű, derékig érő hajú vendégébe szerelmes, a középkorú Jamale plasztikai műtétekkel, új frizurákkal és piros körömlakkal odakent menstruációs foltokkal kapaszkodik a fiatalságába, az idősödő Rose pedig varrónőként tengődik teljesen leépült nővérével, és akkor találkozik a szerelemmel, amikor már késő.
A filmben minden nő esélyt kap a boldogságra, de nem biztos, hogy él vele, az előítéletek és elvárások dzsungelében talán nem is a kiközösítés, hanem a bűntudat a legerősebb szabályozó erő, mintha a kimondatlan törvények és tabuk mindig működnének, bármennyire is szeretne tőlük megszabadulni valaki. Mégis, a túlélés egyetlen eszköze a rafinéria és a női szolidaritás: házasság előtti apró műtéttel újra szűz lesz a menyasszony, a mocskos, külvárosi hotelszobában egyedül várakozó, hoppon maradt szeretőhöz a pasija helyett a barátnői kopogtatnak be, és olykor még egy szimpla hajvágás is bátor emancipációs lépésnek számít. Ez a szolidaritás még olyanok között is felbukkanhat, akiknek utálniuk kéne egymást, Layale például éppen titkos szeretője feleségével találkozva döbben rá, hogy mennyire hasonlítanak egymásra az asszonnyal.
A filmben szereplő férfiak kifejezetten lovagiasak, (csupán a mellékszereplők macsók és erőszakosak, a jegyespárt igazoltató rendőrök, a titkos, nős szerető, vagy a külvárosi szállodatulajdonos), de akik a történetben kiemelt szerepet kapnak, idealizált "bezzeg-férfiak", kedvesek, érzékenyek, humorosak. Mintha a rendező, jelezve, hogy ezek a csajok megérdemlik a herceget, mindegyiküknek kisorsolt volna egyet-egyet a készletből. A Karamell ugyan a műfajhoz híven be van vonva némi cukormázzal, de a lovagoknak azért megvan az egyedi bájuk: a vágyakozó rendőr például félszegen bemerészkedik a női bolygóra, a lányok szépségszalonjába, és bajusz nélkül távozik, a Rose-hoz hűségesen járkáló öregúr meg addig jár vissza a varrónőhöz, aki tetszik neki, míg az öltönynadrágja végül már bokája fölött lengedez.
Nadine Labaki arról győzi meg a hazai romantikus vígjátékoktól elgyötört nézőt, hogy ez egyáltalán nem egy reménytelen műfaj, csak nagyon jól kell csinálni.
