Mi a valóság?

Az ördögűzés rítusa valóban élő ceremónia a római katolikus egyház gyakorlatában. Az ijesztő kifejezés egy olyan imádságot takar, mely során helyeket, tárgyakat vagy személyeket szabadítanak meg az ezt végző papok a hitük szerint beléköltözött gonosz lélektől. Az ördögűzés Isten segítségül hívásával és a Krisztus nevében távozásra felszólító parancs megadásával zajlik, miközben az ördögűzést végző személy a megszállott helyet, tárgyat, személyt többször körbejárja, majd különböző imádságokat mond rá, szenteltvízzel fröcsköli, és a feszülettel szembesíti. Az ördögűzés egyik közismert formája például maga a keresztelés ceremóniája, melyen minden keresztény átesik, lévén ez a hit felvállalásának első rítusa. Az ördögűzéssel foglalkozó filmek (akad jónéhány), ebből a szempontból, jobbára a valóság talaján állnak. Mivel elsősorban azért a nézők ijesztgetésére specializálódott horrorfilmek nyúlnak e témához, a hagyományos rítus ezekben meglehetősen látványos formában jelenik meg, hiszen a nézőknek adni kell valamit a pénzükért, nem elégíti ki őket egy imákat mormoló, rózsafüzért morzsolgató pap hókuszpókusza, mégha a valóságban ez legtöbbször így zajlik. Míg a helyek és tárgyak ördög általi megszállása elsősorban babonákon és hiedelmeken alapszik, addig az embereken tapasztalt "megszállottság" hátterében legtöbbször komoly pszichiátriai, vagy egyéb más klinikai probléma áll, melyek azért képesek olykor meglehetősen riasztó, elborzasztó, sőt akár gusztustalan tüneteket is produkálni. Ezeket a viszolyogtató eseteket persze egy orvostudományban nem járatos hívő könnyen tekintheti a Sátán művének, és most elég, ha csak az Oktogon környékén eltorzult végtagokkal tüntető koldusok látványára gondolunk...

Körbeforgó fejek és zöldborsópüré

[img id=284088 instance=1 align=left img]Megkerülhetetlen alapeset az ördögűzős filmek esetében William Friedkin 1973-as Az ördögűző című horrorja, melyben egy hitéből kiábrándult pap egy ördög által megszállt fiatal lányt próbál megtisztítani a gonosz lélek hatalmától, Mike Oldfield híres csőharangjainak hangjaira. Miközben a lány borízű férfihangon koituszra szólítja fel a papot, majd ismeretlen, idegen nyelveken idéz a Bibliából és kidülledt szemekkel, 360 fokban körbetekint zöldborsópürével telehányt szobáján, végül megállapodik a feszülettel integető, megrettent atyán. A film ennek ellenére (vagy éppen ezért?) óriási siker volt, e sorok írójának is egyik meghatározó filmélménye volt. A svéd Mikael Hafström A rítus című filmjében siet is leszögezni, hogy tőle ne várjunk körbeforgó fejeket, meg zöldborsópürét, ez egy másféle ördögűző film… Talán valamiféle

realista, katolikus thriller

megalkotása lehetett Hafström célkitűzése. Mintha a hozzá közelebb álló bergmani talajról elrugaszkodva, a hit és bizonyosság viszonylatában próbálná megmutatni a hitében megrendült ifjú pap magára találását, melyben az ördögűzés misztikumával való találkozás csupán eszköz? Aztán azonban, nagyjából a film közepén rájön, hogy ez talán kevés lesz a közönségnek, és bedobja a zöldborsópürés szöveget, mellyel részben visszautal a Friedkin-féle zseniális előzményre, másrészt a felvezető svédes-szplínes rinyálás sutba vágásával végre rátér a lényegre, amiért a közönség végül is beült a filmjére. A film cselekménye nagyjából az említett klasszikust követi, kételkedő fiatal pap, idős profi pap, megszállott lány. Hafström csavarja a filmben a megöntözött öntöző toposzának egyfajta ördögi variációja. Ettől azonban a film még nem lett jó. Bulvárhírekben jártas olvasó ismeri a történetet, ez az a film, melyet nagy részben nálunk forgattak, erről a forgatásról vitték el Anthony Hopkinst a kórházba, hála (Istennek? Ördögnek?) az orvosoknak, ma már kutya baja, és ez a kis malőr a filmen sem látszik. Csikkzsebből előkapva, mintegy séróból, a tőle elvárható minőségben tolja a megszállott pap figuráját. Ez azonban sajnos a többi szereplőről már nem mondható el. Colin O’Donoghue, aki a fiatal papot játssza, legfeljebb Robert Pattinson-i erényeket villant mélynek és szomorúnak hitt nézéseivel. Egy lányka-moziban ez még elmegy, de egy igazinak szánt thrillerben édeskevés. Rutger Hauer nagyon megöregedett. Alice Braga (újságíró) semmilyen. Marta Gastini (megszállott lány) bájosan forgatja szemeit.
A film amúgy "jól néz ki", helyenként, főleg a bevezető képekben kifejezetten igényes. A budapesti helyszínek csak az avatott szemeknek ismerhetők fel, a nagyszámú magyar stáb profi munkát végzett. A határozatlanul bonyolított cselekmény, a vége felé sűrűsödő dramaturgiai bakik azonban üressé és tét nélkülivé, a Hopkins kivételével üres, lelketlen színészi játék pedig hiteltelenné teszi a filmet. Na és az a filmvégi ájtatos "vörös farok"… Maradjunk annyiban, hogy Nietzschének ördöge van.

Kinek ajánljuk?
- Hívőknek.
- Sir Anthony Hopkins kedvelőinek.
- Akik nem látták a klasszikus Ördögűzőt.

Kinek nem?
- Ateistáknak és szkeptikusoknak.
- Gyenge idegzetűeknek.
- Azoknak, akik háklisak a cizellált cselekménybonyolításra.

4/10