Bár következő bemutatójuk, az Osiris Tudósítások a Trafóban látható október 18-20-ig, Goda Gábor társulata a Fonó Budai Zeneház mögött dolgozik egy régi gyárépületben. Beszéd, mozgás, zene, képzőművészet, illetve többféle, mai hang- és kép-technika látható és hallható az előadásaikban.


-Hogyan találtátok ezt a helyet?

-Amikor eladták a Caolát (gyár, amelyben korábban működött az Artus), akkor - még a kirúgás stádiumában - a Fonó vezetője látta kiállítással együtt a Noé Trilógiát, és tetszett neki. Az ő segítségével kerültünk ide.

-Szereted ezeket a régi gyárépületeket?

-Megszerettem őket. Korábban mindenféle közösségi házak próbatermeiben dolgoztunk, és az mindig kiszolgáltatott helyzet volt. Én pedig félévet szeretek próbálni luxus körülmények között, ezért muszáj volt keríteni egy helyet, ahol nincs záróra, portás, ahol akkor jövünk és megyünk, mikor akarunk. Erre tökéletes egy kihalt gyár, ahol hihetetlen jó terek vannak. Úgyhogy a Caola után már tudtam, hogy egy gyárat kell találni.

-Miért kezdtél színházzal foglalkozni?

-Véletlenül. Gimnázium után valahova felvételizni kellett, és a műegyetemre mentem, mert elbűvöltek a hidak. Hidakat akartam tervezni. Amíg ábrázoló geometria, matematika, kőzettan volt, addig szerettem is. Aztán egyszer, harmadévben, mikor vasbeton összetételét kezdték nekünk tanítani, és felírtak egy képletet két sorban az öt méteres táblára, akkor összecsomagoltam, hazamentem, és soha többet nem mentem vissza. Közben elkezdtem járni M. Kecskés Andráshoz pantomimet tanulni, de akkor még nem gondoltam, hogy ezzel fogok dolgozni, csak amikor azt éreztem, hogy váltanom kell. Egyébként már gyerekként kialakult bennem, hogy mindenben száz százalékosan kell benne lennem, és akkor kiderül, hogy az jó-e nekem. Ha, csak ímmel-ámmal csinálom, húzhatom bármeddig, mert nem jövök rá, hogy ez nem az én utam. Hivatásszerűen sportoltam, de 15 évesen, mikor gimnazista lettem, abbahagytam, mert heti tizennyolc edzés őrületes odaadást kívánt. Úgy éreztem, más irányba is megnyílt az élet, és választanom kellett: vagy a sport, vagy az. Én pedig olvasni akartam, tanulni, beszélgetni, lányok után járni. Rengeteg dologba belevágtam teljes erővel, volt, amit egy óra hosszat csináltam, volt, amit 8 éven át - a színházat húsz éve.

-Ahhoz képest, hogy viszonylag későn kezdtél színházzal foglalkozni, világszerte ismernek titeket, és tudtok - sok más magyar színházcsinálóhoz képest - (szerintetek) luxus körülmények közt dolgozni.

-Ehhez évek kellettek, és külön szerencse, hogy amit csinálunk, az nemzetközi. Másrészt szükség van erre a kortárs, vagy progresszív irányzatra, ami eltér a "hagyományos" színháztól, mert vannak, akik nyitottak erre, de a nagyközönség nincs felkészülve rá. Pedig hasonló "újdonságok" már száz évvel ezelőtt is voltak. Szóval kevesen vannak; ám, ha bárhol a világon kíváncsi erre néhány ember, az nekünk pont elég, - de annyi kell is, hogy folyamatosan tudjunk dolgozni, mert, persze a külföldi utak hozzák a megélhetésünk felét.

-Hogyan készülnek ezek a kortárs előadások?

-Nincs írott darab, amit adaptálunk, nem szavakból építünk cselekményt - hanem van egy gondolati mag, ami foglalkoztat, azt leírom. Nem több egy fél oldalnál. Ezek létező dolgok - már mindent megírtak, leírtak valahol, én csak kimerítek valamit egy gondolat-folyóból, amit mondjuk pár száz évvel ezelőtt valaki kiöblített a fejéből. Azt erősen érzi az ember, ha talál valamit. Ehhez még hozzáteszek idézeteket, esetleg képeket. Ezt hozom. Ezután együtt hívjuk létre a darabot. Beszélgetünk, verseket írunk, képeket alkotunk, zenéket találunk ki hozzá, tehát analógiákat keresünk. A darabjaink szerkezete koncentrikus körökkel írható le, közepén a kiinduló gondolattal. És ezt fogalmazzuk személyes élményeink alapján újra és újra. Ezeket komponáljuk, ritmizáljuk, mintegy vizuális zenedarabbá, ami a végére egységes mű lesz. Munka közben, mivel a személyességre építünk, elsodródunk sokfelé, de a végére logikusan építjük fel az egészet. Ez persze intuitív, mert, mikor azt mondom, hogy most jó, akkor nincs mihez képest. Jó, és kész.
Általában fél évet próbálunk, ami gyors - tekintettel a hagyományos színházra, ahol az író hónapokon át írja a darabot, amit egy rutinos rendező egy hónap alatt feldob a színpadra. Most mi vagyunk a shakespeare-i színház - nem pedig a kőszínház, ahol Shakespeare darabot játszanak, - csak nálunk kevesebb a szöveg, és több a vizuális és zenei fogalmazás. Jelenségekből építkezünk. Mondok egy példát. Egyszer, mikor villamoson utaztam, kinéztem az ablakon és láttam, hogy egy kirakat előtt ül egy öreg cigányember, keze ügyében a mankóival, mellette egy öregasszony áll. Az öregember hirtelen felugrik, üvölteni kezd, és a mankóit keresztbe leteszi a nő lába elé. Ennyit láttam. Tudtam, hogy itt valami nagyon fontos dolog történt. Hihetetlen sűrű volt, gyors, óriási energiájú. Ezt nevezem jelenségnek. Ez valami titokról szól, ami ott van a valóság mögött. Nem érted, de megfog, hat rád. Annyit érzel, hogy hiteles és fontos. Ezeket a helyzeteket keresem, erről akarok beszélni a színházban. Nem akarom megfejteni ezeket a titkokat, mert nem lehet, vagy nem szabad, de rájuk akarok mutatni, mert ettől a világtól az emberek általában elzárják magukat. Nagyképűen azt mondhatnám, hogy műalkotást hozunk létre, de inkább eseményeknek hívom őket. Persze nevezhetjük színháznak is, mert színház volt az is, mikor több ezer évvel ezelőtt valakik körültáncolták a tüzet, vagy hívhatjuk így a templomban történő szertartásokat - sőt a kőszínházi előadásokat is. Nincs jelentősége ennek a kategorizálásnak.

-Itt mégis más történik a nézővel, mint a kőszínházakban. Nagyon élveztem tizenöt évvel ezelőtt (mikor a Gázszívet láttam) a közönséget személy szerint megszólító-észrevételező aktusokat. Most pedig feszélyezett (a Noé Trilógiában).

-Úgy látszik, elszoktál ettől. A nevedet kell megmondani, ez nem olyan rendkívüli dolog... ha valaki fél megmondani a nevét, az róla szól. Fénykép sem először készült rólad, és a nevedet is leírtad már. Ráadásul, nem muszáj, csak azért kérjük mindezt, mert használjuk közben, mert ez az előadás az identitásról szól, arról, hogy az ember hogyan identifikálja saját magát. Ezt kell adni belépő gyanánt: önmagadat. Vagyis amiről azt hiszed, hogy önmagad. Például Glasgow-ban volt egy nő, aki nem akart a kamera elé állni - aztán rákényszerítette magát, de láttam, hogy ideges. A második részben, mikor be kell jönni a sötét térbe a kapun, nyújtottam felé a zseblámpát, riadtan ugrott hátra, hogy most mit akarok tőle, majd gyanakodva vette el. Aztán az előadás végén odajött, és azt mondta: most döbbent rá arra, hogy ő eddig képtelen volt elfogadni az arcát, és holnap újra eljön, hogy jobban hozzászokjon. De ez nagyon ritka, kevesen félnek ezekben a helyzetekben.
A jó néző az, aki beül, és amihez úgy érzi, hogy köze van, ami neki szól, azt magáévá teszi. Nem kell megfejtenie sem - éppen elég az embernek, hogy megfejtse saját magát. Kezdetnek, az éppen elég. Láttam egyszer egy francia előadásban: két oldalról egymás felé sétált egy öreg nő, és egy öreg férfi, beszélgettek, aztán ahogy a színpad közepén összetalálkoztak, hátat fordítottak a közönségnek, és nagyon halkan folytatták a beszélgetést. Senki nem hallotta, de olyan hiteles volt az egész, hogy mindenki, szinte egy emberként előre hajolt, és figyelt. Akkor tisztán megértettem, hogy nem a színpadról kell leordítani, hanem azt kell elérni, hogy a néző legyen valamitől kíváncsi, hogy megnyíljon. Nyitva lenni bármi előtt, ez persze sebezhetőséget is jelent, de bezárkózva csak kiegyensúlyozott, szenvtelen, boldogtalan életet lehet élni.