Fegyverek és hullák helyett a vihar utáni csendről, kifejezetten női szemmel. Balkán-fanatik nézők előnyben.
Cigiért szemfesték
'97, Bosznia, van a világnak vidámabb pontja is. Háború után nem sokkal, a holttestek még ki sem hűltek, a fájdalom nyomasztóan tompa, hiszen a legtöbb asszony még csak nem is tudhatja száz százalékosan biztosan, férje valóban odaveszett-e a népirtás során. Persze a túlélésre az esély csekély, ám mi mást tehetne istenfélő ember, mint hogy remél? A falu, ahol járunk, nem is igazán falu, inkább csak néhány vályogház egymás mellett, majdnem hogy barlanglak, a lebombázott otthonok közelében lévő átmeneti menedékhely. Az asszonyok szilvalekvárt gyártanak naphosszat, mást nem is tudnak, nincs egyebük csak a szilva. Hol készülnek a csodára, a férfiak hazatértére, hol gyászolják magukban azokat. Életük egyhangú és fullasztó, egymás között cigarettát cserélnek szemfestékre, nem mintha lenne, kinek kikenni magukat. A csendet, mint annyiszor egy jövevény töri meg, akiben már nincs semmi romantikusan titokzatos, de legalább követ dob az állóvízbe.
A Hó azt a fajta történetmesélését követi, amikor feltűnően sok tényezőt bíz a néző fantáziájára, ráadásul egy tekintetben (a néma kisfiúnak minden nap újranő a haja vagy tíz centit) kicsit még egyfajta misztikummal is játszik, ami viszont szöges ellentétben áll az egyébként radikálisan realista tónussal. Őszintén szólva nem is igen értem, miért van rá szükség. Akárhogy is, ennyi gondolkodni valót hagyva maga után már-már kiábrándító, hogy a gonosz egy klasszikus toposz, a földet megvásárolni akaró kapitalista disznó képében érkezik meg.
Maga a hó pedig csak mint majdani fenyegetés van jelen, értve ez alatt, hogy a középkori körülmények között tengődő kis kompánia nem igazán gondolkodott még el rajta, hogyan is fogják átvészelni az isten háta mögött, ha zordra fordul az időjárás.
Legalább sikítanátok
Nem szívesen írnék sok rosszat a Hóról, még ha majdnem biztos is vagyok benne, ha még félórát tart, felvágom az ereimet hosszába. Nem maga a film fájdalmas, csak a témából adódó depresszív hangulatot állom nehezen. Nem látom be, hogy pusztán a szenvedés-ábrázolás minden körülmények között képvisel valamilyen esztétikai értéket, amit valamilyen alkotásba kell tuszkolni. Azt ugyanis mondanom sem kell, hogy esemény nem sok van, s ez megint csak szándékolt. A falubéliek életét az egyhangúság, a sivárság jellemzi. A harmadik kockára ugyanolyan reggeli ima-jelenetnél (kendőkötés, mosdás, gyaloglás?) pedig már nyilvánvaló, ez is csak kicsiny életük monotonitását hivatott érzékeltetni, nem a refrént.
Nem csajmozi
Annál izgalmasabb észrevenni azt a változatosságot, ahogy még egy ilyen kicsi, elvileg homogén közösség tagjai is mennyire különböző módon élik meg mind az elszenvedett veszteséget, mind saját identitásukat. Alma még csak nem is a legidősebb, hanem a középső generáció egy fiatalabb tagja, mégis mindenki másnál kérlelhetetlenül ragaszkodik a muszlim fejkendőhöz. Valószínűleg ő hasonlít leginkább az alkotóra, Aida Beigcre, akit nőként mi is érdekelhetne leginkább, mint hogy a megmenekült nők miként élték át azt a bizonytalanságot és szenvedést, amivel a háború, és az azt követően rájuk szakadt légüres tér sújtotta generációját.
Végül tehát rájövünk, megvan azért a filmnek a maga szépsége, de ugyanakkor tudvalevő, hogy nem árt fesztiválzsűri-tagnak lennünk ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk az ilyen erényeket. Nem történt ez másképp a Hó esetében sem, kapott egy Kritikusok Hetének díját Cannes-ban még 2008-ban, és persze az sem véletlen, hogy ezt jelölték a bosnyákok az idegen nyelvű film Oscarjára is, bár ott nem tudta magát beverekedni a fináléba.
Kinek ajánljuk?
- A délszláv válság szakértőinek.
- Fesztiválszervezőknek.
- Népirtóknak.
Kinek nem?
- Akik nem szeretik a lassú filmeket.
- Akik háborúval csak fegyverek és hullák képében foglalkoznak.
- Akinek a női film az a Szex és New York.
5/10
