Alakulnak a szerepek az oviban. A hátulgombolós közlekedés szabályait láthatjuk kirajzolódni a nemzet nagy színészei, a kamerabiztos Peti, Miki, Anna, Dóri, Marcell és a többiek előadásában. A gyerekszáj, főleg ha szabad a mozgása, híresen hálás forrás. Pálfi György kisfilmjében is hozzák a formájukat az ovisok, élik a maguk világát, a filmes pedig csak figyel, legfeljebb előre bekészíti a kamerát, utólag meg vág, rendszerez. 12 perces óvodai közvetítés: a főállású gyerekek kisded tétmérkőzéseinél egy San Franciscó-i autósüldözés vagy egy bergmani csend sem lehetne izgalmasabb. De Pálfi folytatja, jön a nagyfilm, és minden elromlik. Könnyen lehet persze, hogy épp erre a romlásra megy ki a játék: lám, így fest Peti, Miki, Anna húsz-harminc év elteltével, ugyanazok a kisded játékok, csak a kommunikáció körmönfontabb, a megfogalmazás durvább, a papás-mamásnak pedig nagyobb a tétje. A második felvonás szimulált óvoda: improvizál boldog-boldogtalan, a pálya mindkét oldalán szabad a mozgás, a profin bizonytalan kameráé éppúgy, mint az amatőr színészeké, de ha nem mondják, lehetne akár megrendezett is a zűrzavar. Kísérleti film - így a hivatalos verzió -, és ha úgy tetszik, a kísérlet sikerült: a hamisan csengő bazdmegekhez és a saját köldökét bámuló magyar valósághoz ezek szerint az improvizációs technikákon keresztül épp úgy el lehet jutni, mint a hagyományosnak mondott játékfilmes eszközökkel. Szalámi nincs, gyerekek, uborka van - mondá a kisfilmben szereplő óvó néni. És milyen igaza volt.
