A fejetlen ember kezét nem csak a címe teszi különlegessé, hanem a kettős rendezés is: a Malandrin-fivérek nehéz, sötét titkokkal és nyomasztó pszichózissal terhes filmet készítettek.
A fejetlen ember kezéről a címe alapján leginkább egy "darabolós", de legalábbis egy, a szervkereskedelem sötét ügyleteit felgöngyölítő alkotás juthat az eszünkbe - és bár a film hangvétele nem esik messze az említett témakörökétől, többnyire a pszichothriller eszközeivel dolgozik. A huszonéves műugró Eva (Cécile de France) története látszólag idillikus helyzettel indul: a nemzetközi verseny tízméteres számában induló lány egészséges versenydrukkal veti magát a habokba, edzőjével - aki egyben az édesapja is - az első sikeres ugrás után boldogan ölelik meg egymást. A második ugrás előtt azonban furcsa, sötét, kézalakú folt tűnik fel a medence alján, majd Eva olyan erővel veri be a fejét a rámpába, hogy két hétre kómába esik. Az eddig a pontig egyszerű drámaként csordogáló film egyre bizarrabb hullámokban, a "lassú víz partot mos" tempójában hömpölyög előre, sötét vérfoltként fokozatosan elöntve az eleinte átlátható filmkockák sorát.
A kómából magához térő lány váratlanul szembesül bátyja és testvérére bízott macskája eltűnésével, a szálak pedig kétségtelenül az apához (Ulrich Tukur) vezetnek. A film egyik legerősebb és egyben legkényesebb pontja az az érzékletes építkezés, amely valóság és képzelet furfangos egybejátszásával apránként fedi fel a maximalista apa a sportsikereknek mindent alárendelő, domináns személyét, aki szigorú, kíméletet nem ismerő módszereivel az egész családot terror alatt tartja. A filmet tulajdonképpen a Brüsszelben található hatalmas monstrum - a világ ötödik legnagyobb temploma -, a Koekelbergi Bazilika strukturálja: itt rendezi kiállítását a szobrász báty, Mathias (Bouli Lanners), ezen a helyen próbálja kibogozni testvére titokzatos eltűnésének szálait Eva és szembesül az elrettentő, mindvégig agya legrejtettebb zugában lappangó igazsággal. A sötéttónusú, helyenként idegtépően vontatott történetmesélés tökéletes csatornának bizonyul a pszichoanalitikus vonal nyomasztó lebegtetése számára.
A film egyik szépséghibája, hogy az alkotók adósok maradnak a cím elfogadható magyarázatával, már ami a fejetlen embert illeti. Stéphane Malandrin társrendező ugyan adott némi támpontot a vetítést követően, ám ez a mozivásznak és képernyők előtt ülőknek aligha nyújt majd kielégítő segítséget.
