"Bárcsak meg sem ismertem volna." – mondja valaki. "Legalább a vele töltött időszak örök és szép emlék marad." – mondja ugyanő. Általában ez a két mondat szokott végigfutni az ember agyában egy fájdalmas szakítás után. A Senki többet című filmben ezzel a dilemmával is szembesülünk. És még sok mással.
Tornatore karakterei közül találkoztunk már moziőrülttel (Cinema Paradiso, 1989), zenebolonddal (Az óceánjáró zongorista legendája, 1998), most pedig egy árverésvezetővel kerülünk szembe, aki a képzőművészetbe szerelmes. Virgil Oldmannál (Geoffrey Rush) ezt szó szerint kell értelmezni, hiszen nőkkel való viszonya annyiban merül ki, hogy egyik hatalmas belmagassággal rendelkező szobája róluk készült portrékkal van kitapétázva (felejthetetlen jelenet, amikor a kamera végigpásztázza a szoba falát, s mi Morricone zenei aláfestésével szemügyre vehetjük a képeket, melyek közül némelyiket fel is ismerjük). Semmilyen értékelhető emberi-érzelmi kapcsolatot nem tud felmutatni, viszont a festményekkel első látásra megtalálja az összhangot, hamisságukat vagy épp hitelességüket azonnal képes megállapítani.
A hatvanas éveiben járó árverésvezető kiszámítható és érzelemszegény életébe hirtelen beüt a mennykő egy restaurátor barát és egy fiatal szerető személyében. Életében eddig abszolút első helyen szereplő karrierje most háttérbe szorul, fontos külföldi aukciókat mond le, és olyannak látjuk, amilyen előtte sosem volt: nevet, sír, aggódik, szerelmeskedik, sőt még szerelmi tanácsokat is osztogat. A filmben nemcsak Virgil más, mint a többiek, hanem a huszonhét éves Claire (Sylvia Hoeks) is: a lány szociofóbiában szenved, azaz fél a világtól; nem mer kijönni a biztonságot nyújtó szobájából immáron tizenegy éve. Tornatore érdeme, hogy felhívja a figyelmet erre a betegségre. Viszont elhibázottnak véltem azt a jelenetet, amikor a lány – miután nagy nehezen kimerészkedik a nagyvilágba – szinte minden nehézség nélkül, egyik napról a másikra képes együtt ebédelni nemcsak az asztalnál ülő két idegen emberrel, hanem az étteremben még ott vacsorázó harminc másikkal is. Ez talán annak tudható be, hogy a film idejét meghatározó keret nem engedte, hogy a rendező lépésről lépésre kifejtse, hogyan is lehet kigyógyulni egy ilyen betegségből.
Tornatore – legfőképp hazájában – a kedvelt olasz rendezők közé tartozik. Érzelmes, ám nem túlcsorduló, elgondolkodtató, de nem túlságosan filozofikus alkotásaival könnyen meg tudja nyerni a nézők szívét. Karakterei is bevésődnek az ember emlékezetébe, főleg ha olyan nagyszerű színész áll a rendelkezésére, mint jelen esetben Geoffrey Rush, aki remekül alakul át a flúgos, tisztaságmániás férfiból heves érzelmeket produkáló szerelmessé, majd magába roskadt öregemberré. A színészgárda húzóneve Donald Sutherland, akinek bár nincs jelentős szerepe, a film kulcsmondatát Tornatore az ő szájába adja: "Minden emberi dolog olyan, mint egy műalkotás: meg lehet hamisítani". Virgil és mi nézők is továbblépünk ezen a kijelentésen, annak ellenére, hogy egy rendkívül aprólékosan, nagy gonddal kitervelt "bűntényt" készít elő. Aljas emberölés történik, ha nem is szó szerint, de minden más értelemben: a férfi "barátai" érzelmeiben és materiálisan okoznak neki feldolgozhatatlan károkat. Plusz csavar, hogy maga Virgil sem makulátlan, hiszen az aukciókon híres festők műalkotásait zsebeli be a valós ár töredékéért. A film nem csak szenvedélyben, de izgalmakban és fordulatokban sem fukarkodik.
A film középpontjában tehát egy nagyon súlyos probléma áll: merjük-e magunkat feltétel nélkül átadni az emberi kapcsolatoknak vagy védekezésképpen folyamatosan pajzsot tartva magunk elé legyünk gyanakvóak, ne bízzunk meg senkiben? Akhilleuszi probléma (rövid, de dicső vagy hosszú, de érdektelen élet). A film végét záró snitt, az étterem-jelenet az elsőt, a megelőző képsorok azonban az utóbbi viselkedést igazolná. Tornatore szerencsésen ránk bízza, hogy a főszereplő szempontjából melyiknek van létjogosultsága. A film elgondolkodtató, gyönyörű festményeket és jó színészeket kínál. Érdemes megnézni.
