Papa és Mama menekülnek, náci háborús bűnösök mind, de ezt az ártatlanul heilhitlerező Lore még nem sejti. Mint ahogy azt sem, hogy a hőn hiányolt Vatit fényképeken is megörökítették, amint zsidókat exterminál; bár ha a lány tudná is mindezt, akkor sem biztos, hogy zavartatná magát. A Fekete-erdő illatos mezőinek ölén zajló idill azonban végleg szertefoszlik, amikor a keményszavú Mutti, a család tartóoszlopa is elhagyja gyermekeit: önként adja fel magát a szövetséges erőknek, hogy megelőzze a kivégzést.
A tizenhét éves Hannelore hirtelen ott találja magát egyes-egyedül, némi családi ékszer és négy kistestvér társaságában. Az egész család túlélésének felelőssége nyomja vállát, mikor betevő falatot csempész húgának és a fiúikreknek, vagy épp anyatejért könyörög csecsemő korú kistestvére számára egy menekültszálláson. Látszik, ahogy a zavarodottság groteszk grimaszokat vés arcára, s reményvesztettséget a szemébe, hiszen a felsőbbrendűség biztos tudatából hirtelen a kitaszítottság felperzselt mezejére pottyan: a szemellenzős náci utópiából – tisztára mosott, rendben tartott otthonukból – esik ki a foszladozó és hangyák lepte hullákkal tarkított senkiföldjére.
A Lore tulajdonképpen egy road movie, amelyben pár megtévesztett, valahol a szíve mélyén ártatlan nemzetiszocialista fiatal próbál eljutni a Fekete-erdő vidékétől a több száz kilométerrel északabbra fekvő Hamburgba, a nagymama otthonába. A napokat, órákat, perceket komótosan felőrlő utazás során a film átfogó tablót skiccel fel a háború utáni vesztes Németországról: a jelennel és múlttal szembenézni képtelen, a jövő elől menekülő németek reakciói a tagadástól a mardosó bűntudatig terjednek, az amerikaiak által a koncentrációs táborokról terjesztett fényképeket aljas propagandának, a Führerről keringő történeteket pedig szimpla hazugságnak tekintik.
A film azonban csak háttérként aggatja Hannalore mögé a nácik által elkövetett szörnyűségeket feldolgozni képtelen ország tablóját – hiszen Lore története pont szembehalad társaiéval. Saskia Rosendahl finomhangolt arcjátéka közvetíti a felelősség mázsás súlyától megingott tinédzserlány ellentmondásos érzelmeit. Lore ugyanis találkozik egy zsidó holokauszt-túlélővel, Thomasszal, aki először csak Lore kék szeme és szőke haja iránt érdeklődik, később viszont valóban segít neki és testvéreinek átszelni a szétszabdalt Németországot. Vonzalom és utálat között ingadozik Lore: a nyiladozó szexualitás és a belénevelt zsidóutálat akár percről percre ellentétes reakciókat csal ki belőle. Thomas a háború borzalmaiban, a morális határok és törvények lebomlásában gyökeredző nihilizmusával sodorja a Fekete-erdőnél is feketébb földekre Lorét és testvéreit, akik viszont csak a jótevőt, a kenyérkeresőt látják a fiúban. Thomas ugyan biztosítja a túléléshez szükséges élelmet, de morális skrupulusai nincsenek: a magántulajdonhoz vagy az élethez való jog nem létezik számára.
Lore öntudatra ébredésének történetét – amely a náci szocializációval való tudatos szembeszegülésben kulminál – festői, éteri képekben fogalmazza meg az ausztrál rendezőnő, Cate Shortland. A támolygó, meg-megszédülő kameramozgások az ártatlan-érintetlen természetet egy mezőbe zárják a rothadó hullákkal és az egymás gátlástalanul legyilkolására vetemedő emberekkel, morbid és bizarr kettősséget kölcsönözve az egész apokaliptikus, posztvilágháborús életnek ezekkel a képi megoldásokkal. A Lore azonban történetívét és pszichológiai mélységét tekintve is olyan közérthető, mint egy magányosan elterülő rét, s egy velős fordulatot leszámítva meglehetősen lassan csordogál.
A film e lassúságától függetlenül markáns pontokban összegzi az eszmék feladásának folyamatait, miközben a háború utáni anarchikus viszonyok, az elkerülhetetlenül bekövetkező tragédiák egy komplett világképet kérdőjeleznek meg. Meglepetéseket és kalandos fordulatokat inkább az amerikai variációkban érdemes keresni, Shortland erőteljesen szubjektív, az élet horrorával szembesülő fiatal útkeresésébe alámerülő filmje azonban e nélkül is érett munka – még ha nem is elég mély ahhoz, hogy egykor majd klasszikusként emlegessék.
