A Cinema Paradiso közel három órás rendezői változata először megbukott az olasz mozikban, majd rövidített változata 1990-ben Oscar díjas világsiker lett. A film átformálása Franco Cristaldi olasz producer nevéhez fűződik, aki úgy vágta meg, hogy abban a hangsúly Totó, a főhős élettörténetéről áthelyeződött a Cinema Paradiso nevű, szicíliai kisvárosi mozi fénykorára és hanyatlására. Az ötvenegy perccel hosszabb változat negyedszázados késéssel érkezett el hozzánk. Az általunk eddig ismert rövid variáció Totó első szerelmének ősz hajszálakba nyúló történetével, a reménytelen hűség apoteózisával egészül ki.
Cristaldi felismerte, hogy a melodramatikus szerelmi szálnál érdekesebb az író-rendező Giuseppe Tornatore zseniális alapötlete, mely egy életút keretén belül követi végig a mozizás történetét a negyvenes és nyolcvanas évek között. A kamera a közönség reakcióit figyeli, a film róluk (rólunk) szól, miközben a mozi műsorán film- és műfajtörténet pereg. Mintha mozitörténeti képeskönyvet lapozgatnánk, a Cinema Paradiso megidézi a szerzői film és az erotikus film megjelenését, a televíziózás kezdeteit és azok következményeit a mozikultúrában. Lehet, hogy helyenként felszínesnek, emblematikusnak érezzük ezt az áttekintést, de közben annyit nevetünk, akár a régi burleszkeken. S megértünk valamit a mozi varázsából. Azt a szóban nehezen megmagyarázható dolgot, aminek olyan sokszor részesei vagyunk odabent, s amit a mozin kívül csak az álom nyújthat. Érzelmes melodrámát gyakran láthatunk, de olyan közönségfilmet, mely a befogadó oldaláról készül, keveset.
Tornatore eddigi nyolc filmje közül a másodikkal nyerte az Oscar-t. Ezt a sikert azóta sem tudta megismételni. Néhány filmjét a hazai mozikban is láthattuk, ilyen volt például a Roman Polanski főszereplésével készült Puszta formalitás (1994) vagy a Koltai Lajos operatőrrel közösen forgatott két film, Az ócenjáró zongorista legendája (1999) és a Malena (2000). "Tornatore szeret mesélni. Hosszan, szeretettel és láthatóan jó érzéssel, maga is élvezve egy-egy fordulat bensőséges, meghitt színeit, a cinkos összekacsintást a nézővel. Filmjeiből mégsem a történetre emlékszünk, sokkal inkább egy-egy arcra, furcsa mosolyra, gesztusokra, karakterekre." - írja róla Csantavéri Júlia a Malena kapcsán. S leírása a Cinema Paradiso esetében is érvényes. A film legfeledhetetlenebb pillanatai azoké a groteszk karaktereké, akiket az olasz kisváros egyetlen mozijában nap mint nap összehoz a sors, akiken és akikkel a kis Totó olyan jól mulat.
Például a férfi, aki csak a moziban tud igazán jól aludni, s mindig azt kiabálja az őt felébresztő csintalan kölyköknek, hogy a "szarvamra tűzlek benneteket". A város őrült hontalanja, aki a mozi bezárása után átveszi a téren a hatalmat. (Egyébként ő az egyetlen, aki értékeli az Antonioni korabeli művészfilmeket.) A pap, aki az erkölcsi nevelés céljából minden filmet előre levetíttet magának, hogy kivágassa a csókjeleneteket. (Így a nézők húsz éven át egyetlen csókot sem láthatnak a moziban, míg át nem veszi azt egy magánvállalkozó.) Az egyetlen férfi, aki nem ijed meg a rémisztő horror jelenetek láttán, hanem szerelmesen felmosolyog az erkélyre, ahol leendő kedvese ül, aki szegény olyan csúnyácska, hogy némileg emlékeztet a vásznon hörgő zombira. A filmrajongó, aki tízszer nézte meg a könnyes melodrámát és minden mondatot hangosan és előre bemond, de a szipogó közönség mit sem törődik ezzel. Vagy Totó mestere, Alfredo, a mozigépész, akinek jó tanácsai nem többek híres filmsztároktól vett idézeteknél...
Értelmetlen lenne kevésbé ajánlani a rendezői vagy a rövid változatot, hiszen jelenleg Magyarországon csak az előbbi elérhető, s valószínűleg még jó darabig be kell, hogy érjük vele. A díjnyertes variáció sem videón, sem mozitermekben nem látható már. A Cinema Paradiso így is, úgy is szívből nevettető, többször megnézhető, örökbecsű óda a mozihoz, mely, ha helyenként kicsit porosnak, túláradóan szentimentálisnak tűnik is, alapfilm, amit nem illik kihagyni. Alapfokú beavatás leendő mozirajongók és sokat idézhető, mítoszteremtő nosztalgia a régiek számára.
