A Moulin Rouge című filmről alighanem egyik alkotója mondta ki az igazságot: "Szinte semmi sem pontosan az, aminek kezdetben látszik." Azzal a megszorítással, hogy már az első pillanattól sodróan lendületes, meglepő és lebilincselő a látszat is, és ez a lényeget illetően is mindvégig így marad. A fékezhetetlen fantáziájú ausztrál rendező, Baz Luhrman (Rómeó+Júlia) egy merész ötlettel úgy mutatja fel Párizs híres-hírhedt mulatójának legendáját, mint egy posztmodern mézeskalács szívet, a csupa eltúlzott cirkalom és álcukor közepéből nem felejtve ki a tükröt sem, amelyben ki-ki önmagát pillanthatja meg, ha akarja.
Ebben a filmben ugyanis nem más, mint legyűrhetetlen vonzódásunk és örök megvetésünk tárgya, a giccs a mese tárgya, a giccs megdicsőülése és porba hullása, a giccs, mint a valóság égi mása, és a giccs, mint paródiára csábító kifogyhatatlan forrás. Mi más a szegény író híres kurtizán szerelme is, mint az érzelmek giccsorgiája. Hiába emlegeti Luhrman komolykodva az Orpheus-legendát, a mézeskalács szívek csókolózó galambjait hozza elénk, megbolondítva a perdita-romantika örökzöld közhelyeivel, és halhatatlan fogásával, az épp megigazult, ám tüdőbeteg leány tragikus halálával. Mindez, persze, hogy szebb legyen, dalban elbeszélve, pontosabban musicalben, ahol korunk legkedveltebb popsztárjainak közismert zenéire fakad dalra boldog-boldogtalan.
Pazar látványosság, ínyenc élvezet a film, tele ötlettel, szellemmel, lendülettel. Egy nyíltan vállalt teremtett művilág egyszerre valódi és stilizált figurái vonnak be a varázslatba, Ewan McGregor szegény írója, Jim Broadbent ravasz impresszáriója, John Leguizamo féktelen Toulouse-Lautrece és Richard Roxburgh gonosz hercege nagyszerű. Az érzelmek jó útjára tért kurtizán Nicole Kidmanje pedig a nagy név.
