Az Antikrisztust nem lehet ajánlani jó szívvel senkinek, pedig Lars von Trier filmje egyáltalán nem rossz, sőt izgalmas provokáció, miközben helyenként felfoghatatlanul kegyetlen jelenetekkel sokkoló házaspár-dráma is. Ha tehetné, a dán rendező megszüntetné a néző és a film közötti távolságot, hogy a nézőt magát szedje darabokra. Bár most is ezt teszi az Antikrisztusban.
Lars von Trier megkerülhetetlen és izgalmas rendező, aki felismerte, hogy a néző is a film részese kell legyen, így az Antikrisztus igazi főszereplője a néző, sajnos. A néző, aki a moziban mindig valami különleges élményre vár, hol 3D-t, hol érzelmeket, hol fájdalmakat, vagy a világvégét. A Dogmából induló rendező megad mindent, hogy tényleg átéljük a házaspár minden fájdalmát. A mozi csodája, hogy úgy tesz átélhetővé érzéseket, katasztrófákat vagy akciókat, hogy közben a néző tudja, hogy csak filmet néz. Amikor Lars von Trier levágatja Charlotte Gainsbourggal a szeméremajkát totálban, vagy amikor a szétvert péniszből vért spricceltet, akkor nem a Quentin Tarantino-i vicces összekacsintással játszik, hanem a néző és a film közötti biztonságos távolság felszámolásával. Át kell élni minden fájdalmat az Antikrisztusban. Ha ezt valaki meri vállalni, akkor hajrá! Aki nem, az menjen ki előbb.
Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg nem akármilyen teljesítménnyel alakítják a gyereküket elveszítő, a gyászmunkát éppen csak megkezdő házaspárt, akik életüket mint karajszeleteket klopfolják fel. Szándékosan túlgiccses, túlrendezett, operadallamokra vágott kisbaba-halálra dug a pár a nyitó jelenetben, szinte semmit nem lehet komolyan venni, és ez a zavar csak fokozódik.
A nő összeroppan gyereke elvesztésekor, a terapeutaként dolgozó férfi pedig kilép a megszokott szerepéből (vagy csak megerősíti azt?), és minden figyelmét arra fordítja, hogy meggyógyítsa a feleségét. Az elcserélt szerepekből szenvedésekkel teli emberi játszmák alakulnak ki. A sok nőközpontú filmet rendező von Trier szimbolikus férfivilágot épített fel díszletnek Gainsbourg köré, ahol Freud link tanítványaként megpróbálja megoldani az általa is hiszterizált nő problémáit.
A férfi és a nő reménytelenségben és fájdalomban visszamenekül a városból a csendet és békét ígérő Édenbe, nevezzük visszaüzetésnek, hogy ott oldják meg problémáikat, közel Istenhez újra, de helyette talán a Sátánt találják ott, az ő temploma a természet (az emberi természet is), ahogy elhangzik. Egyébként itt írta a doktori disszertációját a nő a nők kiirtásáról, ginecídiumról, vagyis arról a gyakorlatról, ahogy a férfiak a tudomány és a vallás eszközeivel nemcsak uralkodnak a nők felett, meghatározva, hogy ki és mi a nő, például hisztérikus beteg, hanem meg is ölik őket, ha úgy tartják helyesnek. A doktorijára ügyesen rímel saját élete, mert férje a gyászmunkában pontosan a több évszázados technikákat veszi elő: a nő alárendelt, csak a férfi tudja kigyógyítani a hisztérikus őrületéből, és ezért bármit megengedhet magának, mert nem egyenlő felek.
Az Antikrisztus az a film, ami felfüggeszti a jó-rossz ellentétpárban gondolkozást, és helyette a saját világképem összeomlását veszem észre, illetve a borzalmas undort, amivel napokig közelítettem minden emberhez. Könnyedén felsorolok 5 dolgot, ami tetszik benne: Charlotte Gainsbourg, az intimitás és a gyűlölet megteremtése, az operatőri munka, a kis faház és környezete, a történet. De újabb ötöt is tudok ellene: túl sok bibliai utalás, sok álomkép, helyenként brutális önpusztítások, halott állatok és Lars von Trier látható öröme a provokációra. A film napokig nem enged el, pedig nekem messze nem olyan izgalmas, mint a Hullámtörés, az Idióták, a Táncos a sötétben vagy a Dogville. Csak borzasztó élmény.
A forgatás előtt és idején depressziós Lars von Trier ezzel a botrányokozó, provokatív filmmel próbálta összeszedni a lelkét és az életét, nem csodálnám, ha ezzel valóban kiírt volna magából minden fájdalmat és szorongást. A 2009-es cannes-i filmfesztiválon tényleg botrányt okozott, pedig nagyon átlátható trükkökkel próbálkozott, mintha Luis Buñuelt valaki nagyon komolyan venné, és rezzenéstelen kegyetlenséggel megvalósítaná az ő vicces szürrealista játékait.
Hogy ki az antikrisztus? Senki és mindenki, pontosabban mindig a másik. A férfi feltételezi a nőt, és így a másikban meglévő gonoszt, és fordítva. Egymás antikrisztusai vagyunk, ezt kell megtanulni.
