Nem cigánygyerekek, hanem békák potyognak az égből a Magnólia című film végén, hihetetlen mennyiségben, de műanyagból, mint az állatvédők megnyugtatására sietett kijelenteni a rendező, Paul Thomas Anderson, akit a Boogie Nights után jegyeztek meg maguknak a jó filmek hívei. A dél-karolinai városka utcáin szétplaccsanó békákat isteni csodaként foghatjuk fel, más, evilági szerepük nincs a történetben, mint hogy véget vessenek annak a mély szomorúságnak, amely át- meg átszövi az egyetlen napon játszódó, több szálon futó s a véletlen szeszélyéből egyetlen pontban találkozó történetet, még a humor pillanataiban is. Kivételes film, ragyogó tehetséggel teremtett és eljátszott figurákkal, hétköznapiságukban is különös helyzetekkel, lendülettel, Altman Rövidre vágva című remekére emlékeztető izgalmas szerkezettel, amelyben kilenc történet fut megállíthatatlanul egymás felé. A Magnólia a szeretet hiányából fakadó nyugtalan keresés filmje, valamennyi szereplőjét - legyen az a halálos betegséggel szembenéző gazdag vagy híres ember, a férfiasság érvényesítését hirdető tévéguru, kétbalkezes rendőr, mélyre csúszott egykori csodagyerek, a gyerekkor súlyos titkától menekülő narkós lány, hűtlensége miatt hisztérikusan bűnbánó ifjú feleség - a feloldhatatlan hiányérzet hajtja egy érzéketlenségbe süllyedt, hidegszívű, kaotikus világban. Andersonnak nincsenek illúziói, de a kép mégsem kegyetlen, csak szomorú, viszont nem hiányzik róla a napsugaras humor sem. Kiválóak a színészek, mutatóba: Tom Cruise (Golden Globe), Julianne Moore, William H. Macy, Philip Seymour Hoffman. Kicsit hosszú a három óra, de érdemes rááldozni.
