Annak ellenére, hogy Hollywood és a stúdiórendszer kialakításában magyarok is részt vettek, az a filmes gondolkodás, ami ott létrejött és ami világhírűvé és nemzetközi szinten is kompatibilissá tette az Álomgyár filmjeit, cseppet sem érződik a magyar filmgyártáson. Lehet azt mondani elsőre, hogy persze, mert egy magyar film kb. annyiból készül, mint amennyi egy hollywoodi produkción az egynapi étkezés büdzséje – nyilván ez is igaz, de ennél azért többről van szó.

A magyar filmművészet – ahogy az irodalom is – elitista: nem műfajokhoz, hanem szerzőkhöz köti az alkotásokat. Egyszerűbben szólva

szerzőközpontú művészetünk van.

Nem kalandregényt olvasunk, hanem Gárdonyit; nem szecessziós kiállításra megyünk, hanem Rippl-Rónaira; és nem utolsósorban Jancsó-, Gothár-, Bacsó- és Szabó István-filmeket nézünk. A magyar művészet mindig is hadilábon állt a zsánerfilmekkel: ha a neves rendezők egyes alkotásait be lehetne sorolni bizonyos műfajokba, akkor is inkább kötik hozzá a rendező személyét, mint a zsánert. Ennek másik oka, hogy a zsánerfilmet sokáig lenézték, megvetették.

„Szennyfilmnek nevezi a műértő azokat a filmeket, melyeket mások néznek, a többiek, nem ő és a barátai: »alacsonyabb rendű« filmek »alacsonyabb rendű« nézők számára. A mindennapi életet és a kultúrát átszövi a csak a politikában és ott sem határozottan és hatékonyan vitatott tekintélyelv, monopolisztikus törekvésű, türelmetlen gondolkodásmód. Így lett a műfajelméletből, a filmfaj-elméletből film-fajelmélet. A film-fejvadászok a rosszfajta filmek üldözésére specializált filmfaj-vadászok. A megfélemlített nézők előre eldöntik, minek kell és minek nem szabad tetszeni; a szomszéd nézőre sandítanak. A tömegfilmet (műfajfilmet) akkor is illendő kevesebbre becsülni a presztízsfilmnél (művészfilmnél), ha sikerült; a presztízsfilmet akkor is illik értékesebbnek tartani, ha sikerületlen”

– írja a neves filmesztéta, Király Jenő a Frivol múzsa című, 1993-ban megjelent könyvében, és a helyzet az elmúlt több mint 30 évben nem sokat változott. Szintén Király Jenő idézi a magyar film műfajtörténetéről szóló könyvében (Balogh Gyöngyi - Király Jenő: „Csak egy nap a világ…”) Balázs Bélát, aki mélységesen megvetette a melodrámát, de egyúttal megértette annak vonzó erejét is:

„Mindig voltak dolgok, melyek, bár semmi közük a művészethez, biztos könnyhatásúak voltak. Szentimentális operettekből, »társadalmi« mozaikdarabokból mindig kisírt szemmel jöttünk ki.”

– írja Balázs egy 1921. februári naplóbejegyzésében. Még csak az 1920-as évek elején járunk, de már megkezdődött – Király szavaival – „az érdeklődés és az elismerés szétválása”. Ez figyelhető meg ma is, főként a magyar filmművészetben.

A nagy különbség a magyar zsánerfilmágyártás és Hollywood között, hogy az utóbbi esetében

hiába dolgoznak nagy rendezők egy-egy filmen, szinte mind-mind fel tudnak oldódni a film műfajában.

A cápáról előbb jut eszünkbe, hogy állatos horror, minthogy Spielberg-film, A keresztapa pedig elsősorban gengszterfilm, és csak utána Coppola-alkotás – persze itt is vannak kivételek, mint például Stanley Kubrick, de ő sosem utazott komolyan zsánerfilmben, csak felhasználta a műfaji elemeket. A magyar filmesekből viszont mintha hiányozna az alázat, amikor egy-egy műfajhoz nyúlnak. Illetve hiányzott, mivel a 2000-es években mintha ráéreztek volna ennek az ízére, csak még rengeteg tojáshéj tapad ezekre a kópiákra.

Magyarok az űrben

Egyértelműen a sci-fi a PORT olvasóinak az egyik kedvenc műfaja, imádjátok a tudományos-fantasztikus filmekről, sorozatokról írt cikkeinket, de ha feltennénk a kérdést, hogy mi a kedvenc magyar sci-fitek, akkor nem biztos, hogy csípőből tudnátok mondani egyet. A sci-fi egy költséges műfaj, és ha visszatekintünk a magyar filmtörténelemre, elsősorban olyan alkotásokkal találkozunk, amik olcsóságuk miatt lettek mára kultikusak: mondjuk ki, ezek egyértelműen a trash kategóriába esnek – ilyen például az 1972-es Pirx kalandjai, vagy a Magyar Televízióban 1995 és ’98 közt futott Űrgammák, aminek annak idején jelentős kultuszt alakítottak ki a különféle árukapcsolásokkal. Ez csak azért érdekes, mert maga a produkció minősíthetetlenül vacak volt, ha valaha is meg akart látogatni minket valamiféle idegen, értelmes létforma az űrből, akkor ezt látva tuti visszafordult – de mégis, termékként eladható volt.

A sci-finek elengedhetetlen része a látványvilág, és sajnos a legtöbb magyar film olcsó és ócska digitális trükkökkel él, ami nemcsak kiábrándító, de ki is zökkenti a nézőt. A 2021-es Űrpiknik viszont nemcsak azért lett a műfaj szégyene, mert silány számítógépes animációt használ például egy sejtregenerációt bemutató jelenetben. Badits Ákos filmje egész egyszerűen ritmustalan, unalmas, hiteltelen és évtizedekkel le van maradva a motívumrendszere. Utóbbira remek példa az Árpa Attila által alakított morcos űrlény, aki nem csak úgy üldözi a főszereplő idegent – aki a Földre jött, mert megtetszett neki Zalatnay Cini zenéje (!) –, mintha ő lenne a Terminátor, de többször is így nevezik a földi szereplők – csakhogy 2021-ben ez már cseppet sem cool, inkább cringe. A forgatókönyv végig döcög, a párbeszédek életszerűtlenek, ahogy az is, hogy nincs a világon olyan hősszerelmes, aki, miután rajtakapott egy csajt meg a fura barátját, hogy fel akarják törni a kocsiját, nem rendőrt hív, hanem elviszi őket oda, ahová menni akartak. Az Űrpiknikkel az a legnagyobb baj, hogy mint film vacak, ezzel viszont kifejezetten rosszat tesz az amúgy is hátrányban lévő választott műfajnak, a sci-finek.

A teljesség igénye nélkül, de ide kívánkozik még az HBO Maxon (most már csak Max) 2022-ben debütált antológiafilm, A Karantén Zóna, ami a 60-as – majd a 80-as és a 2000-es – évek népszerű amerikai sorozatát, az Alkonyzónát vette alapul, hogy megdöbbentő elemekkel megspékelt történeteket meséljen el a pandémia idejéről. Az Alkonyzóna epizódjai elsősorban a sci-fi vagy a horror műfajára támaszkodtak, ahogy a Zsótér Dániel által rendezett A Karantén Zóna is, és ő is alkalmazta a díszletben helyet foglaló narrátort, Muchichka László személyében. A film viszonylag kevés trükkfelvételt használ, és szerencsére azok nem keltenek gagyi hatást, az egyes epizódok is ötletesek, de két alapvető gond van A Karantén Zónával, és az egyik a másikból következik.

Egyfelől ez valójában nem magyar sci-fi, hiszen hiába csinálták magyarok, szolgaian másolja az eredeti Alkonyzóna narratív világát, másfelől viszont annyira meg nem másolja elég szolgaian, hogy eljusson a poentírozásig.

Az Alkonyzóna epizódjai szinte mindig egy erős csattanóra futottak ki, itt azonban azt látjuk, hogy csak fel van dobva egy ötlet, és mikor kezd érdekessé válni, levágják a fejét, és kezdődik az újabb sztori.

még több alkonyzóna

Beszélő baba, apokalipszis és egy összetört szemüveg – Az Alkonyzóna legparább epizódjai

Hétköznapi iszonyattól a természetfeletti borzalomig szinte mindent feldolgozott a sorozat, ami még mindig tud álmatlan éjszakákat okozni.

Tovább

Viszont

üdítő kivételt képeznek az animációs filmek,

mint például a 2023-as Műanyag égbolt, vagy régebbről az 1982-es Az idő urai – ám azt is hozzá kell tenni, hogy mindkettő koprodukció: az előbbi magyar-szlovák, az utóbbi francia-magyar.

még több magyar sci-fi

8 magyar gyártású sci-fi, amit kötelező látni

Szerencsére van élet az Űrgammákon túl is: Az idő urai máig kultikus rajzfilm, az Orchideák bolygója a Pirx rendezőjétől egy méltatlanul elfeledett, pszichedelikus gyöngyszem, A Karantén Zóna pedig az HBO Maxon hirdeti a magyar sci-fi dicsőségét.

Tovább

A legmostohább műfaj

A horror nemcsak Magyarországon, de a világ összes filmművészetben a műfaji ranglétra legalján helyezkedik el. Igaz, az utóbbi években nagyobb figyelem irányult rá, köszönhetően olyan rendezőknek, mint Jordan Peele (Tűnj el!) vagy Ari Aster (Fehér éjszakák), csakhogy ez meg a saját farkába harapó kígyó, mivel

ezeket megint csak szerzői, nem pedig műfaji filmként emlegetik.

Ezek után azt gondolnánk, hogy a magyar filmgyártásban egyáltalán nincs helye a horrornak, pedig az első vámpírfilm, a Drakula halála egy magyar rendező, Lajthay Károly műve. A némafilmet 1921-ben mutatták be Bécsben, tehát egy évvel a Nosferatu előtt, csak sajnos a Drakula halálának nem maradt fenn egyetlen kópiája sem. Ezek után érdekes, hogy pár évvel ezelőtt attól volt hangos a filmes szakma, hogy jön az első magyar horrorfilm: a Post Mortem tényleg csodát ígért, de nem sikerült beváltania. Egyértelmű, hogy a COVID is bekavart, és a beharangozó után tolni kellett a premiert, de ettől még működhetett volna a film, pláne, hogy

egy kifejezetten egyedi alapötletből indul ki: a 19. század második felében divatos halottfotózásból – csak éppen nem kezd vele semmit,

és inkább az amerikai horrorfilmek kliséit halmozva jut el a nevetséges végjátékig.

2022-ben mutatták be az Átjáróház című filmet, aminek forgatókönyvét az a Veres Attila írta, aki az utóbbi években számtalan remek horrortörténettel gazdagította a magyar irodalmat. A halottlátó hullaházi éjjeliőr sztorija azonban erős rokonságot mutat az Űrpiknikkel:

valójában mindkettő egy glamour sztorit mesél el, amiben a sci-fi vagy a horror csak díszletként szolgál

– igazából ezek szerelmes filmek, rosszabb esetben romantikus komédiák. Azért az Átjáróház minősége még így is toronymagasan veri az Űrpikniket. A horror amúgy kifejezetten vonzó a fiatal filmesek számára: a SCREAM.hu nevű streamszolgáltatón látható Berki Patrik rendezésében a Kísértés az erdő mélyén című film, aminek ha minősége nem is, de a lelkesültsége becsülendő. Idén szeptemberben pedig érkezik Cibulya Nikol első nagyjátékfilmje, a Holnap meghalok című misztikus horror, ami az előzetes alapján elég kétesélyes.

Hogy itt se maradjunk ellenpélda nélkül, ki kell emelnem a Lélekpark című filmet (a Maxon megtekinthető), ami kifejezetten ötletes és vizuálisan is kiemelkedik. Horváth Illés 2022-es filmjében rejtélyes módon pucér emberek jelennek meg az állatkertben, a bezárt ketrecekben – ami például a krokodil közelében nem túl szerencsés. A bizarr rejtély egy megdöbbentő megoldásba torkollik, épp ezért nem is árulok el róla többet: a Lélekpark kellőképp kreatív és érezhetően alacsony költségvetése ellenére sem okoz csalódást a látvány.

(via Király Jenő: Frivol ​múzsa I-II. - A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája, Balogh Gyöngyi - Király Jenő: „Csak ​egy nap a világ…” - A magyar film műfaj- és stílustörténete, 1929–1936, Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0, ScreeRant)