Vélemény: a politika egyre több ember számára válik multimédiás, narratív termékké, akár egy sorozat vagy egy reality. És mint az ilyen műsorokban általában, a karizmatikus antihősöket a nézők nem meggyűlölik, hanem inkább megszeretik, amikor konfliktusokat, akadályokat állít eléjük a cselekmény.

Lassan már teljes bizonyossággal írhatjuk le, hogy Donald Trump nyerte a 2024-es amerikai elnökválasztást, így négy év kihagyás után visszatérhet a Fehér Házba. Ezt a győzelmet számtalan aspektusból lehet elemezni, amelyek közül az egyik legérdekesebb az:

hogyan képes maga mellé állítani a szavazók többségét egy olyan figura, aki körül gyakorlatilag folyamatosan kavarognak az egyre súlyosabb botrányok?

Trump már számtalan olyan ügybe keveredett, amely derékba törhetett volna egy politikai karriert. Ott van az Access Hollywood felvétel, a pornósztáros-megcsalásos-vesztegetős bűnügy, amely évek óta húzódik, a két impeachment, a január 6-i felbujtás a lázongásra, vagy az, hogy a kampány során „úszó szemétszigetnek” nevezte Puerto Ricót, és még sorolhatnánk. Ahogy arra is rengeteg példát tudunk mondani, amikor ehhez hasonló vagy ennél kevésbé fajsúlyos ügyek miatt ért komoly politikai hátrány egy-egy jelöltet, illetve megválasztott közszolgát. Emlékszünk még arra, amikor Howard Dean elnöki álmai egy rossz hangmagasságú kiáltás miatt dőltek össze? Vagy amikor idén szeptemberben lemondásra kényszerült az olasz kulturális miniszter, mert viszonya volt egy influenszerrel? Szinte biztos, hogy az ilyen ügyek lepattannának Trumpról, vagy még népszerűbbé tennék.

Miért immúnis a botrányokra Trump? 

A reality-veterán régi-új elnök lehet, hogy sok mindenhez nagyon hülye, de egy valamit nagyon ért: az internet, a 24 órás hírciklus és a közösségi média világában a választók (vagy közönség?) egyre kevésbé érzékelik, tapasztalják, fogyasztják a politikát személyesen, gyakorlati valóságként, ami közvetlenül befolyásolja az életüket. Helyette sokkal könnyebben tűnhet számukra a közélet egy multimédiás, narratív műsornak, aminek több köze van a sorozatokhoz és a realitykhez, mint ahhoz, hogy hány forintba/dollárba kerül holnaptól a kenyér. 

Akit érdekel, hogyan-miért alakult, működik így a közélet, az kezdjen el Guy Debord-t olvasni. Most viszont csak Marshall McLuhan médiafilozófusig nyúlunk vissza, akinek leghíresebb állítása így hangzik: a médium maga az üzenet. Ez esetünkben úgy értelmezendő, hogy a közélet fogyasztásának módja meghatározza annak tartalmát és milyenségét is.

Ha pedig sorozatként, realityként, műsorként fogyasztjuk a politikát, akkor a tetszésünket leginkább azok a szereplők nyerik el, azok a politikusok lesznek a legsikeresebbek, akik a legjobban alkalmazkodnak ehhez a műfajhoz, nem azok, akik szakmájukban a legkompetensebbek.

De hogyan kerül valaki olyan helyzetbe, hogy főszereplő vagy a többinél nagyobb súllyal rendelkező karakter lehessen ebben a „műsorban”? Hát úgy, hogy folyamatosan konfliktusokat állít elé a cselekmény, amelyekkel meg kell küzdenie, és előreviszik a sztorit. Ha a politikát politikaként értelmezzük, akkor ezeket a konfliktusokat botrányoknak hívják, ha viszont műsorként – ahogy manapság egyre többen teszik –, akkor egyszerűen csak cselekménynek.

Ezután pedig nagyjából mindegy, hogy a cselekmény milyen képet fest emberileg a főszereplővé avanzsált politikusról. Lehet, hogy Walter White hagyja meghalni Jesse Pinkman barátnőjét, lehet, hogy a Pingvin segít pokollá tenni Sofia Falcone életét, a közönség mégis szurkol nekik, mert ők a főszereplők, akik folyamatosan a színen vannak, és megküzdenek az eléjük állított akadályokkal. Vagy ha még illőbb hasonlatot szeretnénk: gondoljunk Frank Underwood elnök ördögi karakterére a Kártyavárban, vagy a mindenki máson szégyentelenül átgázoló Selina Meyerre Az alelnökben. 

Ez a fajta vonzerő ugyanúgy segített a folyamatosan okoskodó és bajkeverő Nagy Alekosznak megnyerni a Való Világ negyedik szériáját, mint Donald Trumpnak kétszer is megszerezni az elnöki címet. Igaz, neki már óriási rutinja van abban, hogy a Donald Trump nevű karaktert játssza: korábbi realityjében, a The Apprentice-ben 14 évadon keresztül gyakorolhatta a szerepet. Így nem túl vad teória, hogy nem a botrányok ellenére, hanem éppen miattuk szavazott rá tegnap több mint 71 millió ember.

Arra egyelőre sehol sincsenek kilátások, hogy vége legyen a politikai műsoroknak, és csak a politika maradjon belőlük. Külföldön és hazánkban sem érdemes egyből leírni a botrányról botrányra szökdelő politikai potentátokat: talán éppen így érhetnek el hasonló sikert, mint a Trump Show az USA-ban.