Van úgy, hogy a kritikus nem lesz kritikus. Mert én, olcsó vidéki magyar filmértő filmszakértő mégis hogy jön ahhoz, hogy bármit is mondjon Michael Haneke művészetéről. A kritikus erőt gyűjt, és elmondja a véleményét. Persze csak reméli, hogy ennyire nem fekete-fehér itt minden.
De. Fekete-fehér. És az emberek gonoszak, és valahol menetközben elvesztették ártatlanságukat. Az emberben több gonoszság lakozik, mint hinnénk, s minden emberi viszony annyira labilis és hihetetlen. Itt tényleg mindenki hülye, csak én vagyok egyedül normális? Egyáltalán mióta ilyen Európa, és milyen világ ez.
1913-ban járunk, az utolsó békeév. Dehogy béke, pattanásig feszülő puskaporos hordó, messze van ez a békétől. Egy német kis faluban járunk, egy nemesi birtok körüli lakóvilágban, fekete-fehérben, kiemelve minket a ma 21. századi jelenéből, elfelejteni a meglévő formát és világképet, egy rendszerként kezelni az egészet. Gyönyörű tud lenni egy monokróm film. Bergmannál szerettem bele, hiszen úgy senki sem tudta megsokszorozni azt a két színt, mint ahogy Sven Nyquist tudta.
Gyerekmese - mondja magáról a film a legelején, s már ez önmagában furcsán, provokatívan hat. Nem mese ez, gyermek, replikálhatnék Arany János módjára, és szépen lassan rájöünk, hogy igazából sem nem mese, sem nem gyermek. Messze a gyermeki ártatlanságtól történnek a furcsásgok a faluban. Először a doktornak lesz ártatlannak tűnő balesete, majd egy parasztasszony hal meg aratás közben. Rongálás, gyerekverés, hirtelen leégett uradalmi birtok, mi lesz itt még, édes Istenem...
Igen, valahogy ez a kérdés fogalmazódik meg bennem legtöbbször: mi jön még? Mert a film - az eddig leírtakból akár ez is kiolvasható - nem krimi. Nem a nyomozás a lényeg, hanem a különös esetek, a körülötte lévő furcsán feszült hangulat. Sokkal inkább fontos a falu tanítójának időskori önmaga, a tulajdonképpeni narrátor, aki fiatal kori történetét meséli el. Talán ő - és későbbi felesége - az egyetlen szereplő, aki normálisan lát dolgokat, s akinek - mint objektív szemlélőnek - egyedül hiszünk. Ő az egyetlen, akinek szokatlan lesz a környék gyerekeinek viselkedése.
Nem tagadható, hogy a film a náci német eszme hajnalát írja le. Nem is tagadja Haneke se, és senki más, egyenesen a homlokára írja, ahogy a kezdő képsorokban azt mondja: talán magyarázatot ad, mi történt később ebben az országban. Ezt remekül alá is támasztja egy képpel: a falu lelkésze az ártatlanságra (!) emlékeztetve fehér szalagot teker gyermekei karjára. A gyermekek - mint a film végére azért kikristályosodik - nem kevés gaztettet követtek el.
Ismerjük már ezt. Az Igazság-minisztériumban is háromezer szoba volt a föld fölött és ugyanennyi alatta.
