Réges-régen, még a Bogyó és Babóca csupamosoly világa előtt a gyerekmesék mind véres horrortörténetek voltak, amiket azért meséltek a szülők, hogy a szerencsétlen gyerek ne másszon ki az ágyból. Erre a területre merészkedett Fliegauf Benedek is.
Ki mit hoz magával otthonról? Boldog emlékeket, inspiráló gondolatokat és megannyi bátorítást, vagy elviselhetetlen terheket, sérült lelket és önpusztító magatartást? És mindezt hogyan adja tovább saját gyerekeinek? Szeretjük ezeket a kérdéseket a szőnyeg alá söpörni, és csak akkor beszélünk róluk, ha tényleg baj van. Hősnőnknél baj van. Rebeka nemrég lépett ki házasságából, amit az ő viselkedése tett tönkre – nem tudjuk hogyan, csak azt, hogy ez történt - és amiből van egy hétéves kisfia, Dani, akit ritkábban láthat, mint szeretné. Amikor a fiú vele van, nagyokat sétálnak a városban vagy a budai hegyek közt, esténként pedig egy mesét mond el neki. A mese hősei a Vadász, a Tündér, egy veszett róka és egy kisgyermek, akit Aranyomnak becéznek, és lassan kiderül, hogy a mese egyfajta terápia az anyának, és egy egyszerre ijesztő és lebilincselő valóság a fiú számára.
A 2011-es, Berlinből a zsűri nagydíját elhozó Csak a szél társadalmi drámája után korai munkáit megidézve Fliegauf Benedek jóval intimebb területre lép, és ennek az intimitásnak megvannak a maga előnyei és hátrányai. Egy anya és fia rendkívül szoros kapcsolatába nyerünk betekintést, miközben a film valami másról is szól, amit a meséből ismerhetünk meg lépésről lépésre, és a kettő között nyilvánvalóan nehéz megtartani az egyensúlyt. Más a két történet dinamizmusa és hangulata, keveredik a képzelet és a valóság, a múlt és a jelen, az anya és fia gyerekkora, ami egyszerre izgalmas és zavarbeejtő. Fliegauf, aki filmje egyik producere, casting directora, berendezője, egyik operatőre és hangtechnikusa is volt egyben – és még pár más feladatot is magára vállalt – mindezt különböző vizuális rétegek bevezetésével akarta a különböző valóságsíkokat – vagy éppen a képzelet szüleményeit – egymástól elválasztani és egymáshoz illeszteni, amivel erőteljes kísérleti filmes jelleget kölcsönzött filmjének.
Vannak a közelmúltat megidőző mobiltelefonos felvételek, szemcsés régi jelentek és az olcsó horrorfilmekből kölcsönzött, majdnem negatívba forduló éjszakai felvételek, miközben a jelent többnyire meleg színekben úszó képeken látjuk, de van, hogy a gyerekjátékokat veszi valaki egészen közelről. Bár a rendező ezt a technikát következetesen használja, ezzel egyrészt kiszámíthatóvá teszi a történetet, amikor már kezdjük kapiskálni, mi mit is jelent – és ez elég hamar bekövetkezik -, másrészt modorossá teszi azt, amit látunk. Pedig a amit látunk, annak rendkívüli érzelmi töltete van, a hősnő fájdalma valóban kézzelfogható, és Stefanovics Angéla fantasztikus választás volt erre a feladatra. Bár nem mondom, hogy minden szerepre alkalmas, sőt, Stefanovics mégis a magyar film egyik legizgalmasabb színésznője – tessék megnézni rendkívül fiatalon a Pesti mese: Óz, a nagy varázsló című rövidfilmben, ahol nem mellesleg szintén mesét mond -, rendkívüli kisugárzása van, amivel persze óvatosan kell bánni. Modoros jelenetekben az a kisugárzás is gellert kaphat, de Stefanovics rendszerint ura a helyzetnek és ügyesen viszi magával a gyerekszereplőt, Sótonyi Bálintot is, aki az első pár jelenet után teljesen természetesen mozog a filmben és a történetben, ami már csak azért is fontos, mert ez a mese neki szól.
