Milyen kevés a különbség a nemzeti hős és a bunkó vezér között?! Wałęsa ugyan kétségkívül az előbbi kategória, de Andrzej Wajda megkóstolja az utóbbit is. A Nobel-békedíjas munkásember története épp ettől kerek mozi. Boldog születésnapot, Elnök Úr!
A lengyel rendezőzseni tavaly nyáron leforgatta az igazi vasember, vagyis a szabad Lengyelország első demokratikusan megválasztott államfőjének történetét. Andrzej Wajda 1981-es Vasember című filmje mára már kultikus alkotás, aminek persze jót tett az is, hogy – noha Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát – a vasfüggönytől keletre nyílt és kompromisszumoktól mentes rendszerkritikája miatt nem volt szabad vetíteni. A „Solidarność”, vagyis a lengyel munkástársadalom szakszervezeteinek felébredése és politikai tényezővé alakulása igaz történet, amely köré fiktív keretet tett a 33 évvel ezelőtti mozi; Lech Wałęsa (Robert Wieckiewicz) azonban, aki az 1970-es évek végén valóban a Solidarność élére állt, majd a szocializmus pajzsán ütött rés miatt Nobel-békedíjat kapott, külön filmet érdemel a rendezőttől 70. születésnapjára. A szülinapi buli helyszíne pedig a Velencei Filmfesztivál volt.
Megdöbbentő már az első jelenet, amelyben Oriana Fallaci (Maria Rosaria Omaggio) a híres olasz riporternő érkezik a hatgyerekes Wałęsa család szűk lakótelepi lakásába, hogy ott interjút készítsen a családfővel a világ vezetőiről szóló könyvébe. Van lakásuk, ami akkoriban nem volt egyértelmű; kiutalt nekik egyet az állam, akikkel szemben politizált… Ellentétek feszülnek már a kezdő képsorokban tehát, s ezt csak tetézi az interjúalany gyakran kötözködő, pökhendi és bunkó stílusa, aki ráadásul büszke arra, hogy még életében egy könyvet nem olvasott… Ez tovább árnyalja bennünk a képet. Merő ellentmondás – mondja a film elején véleményét a főszereplőről az újságíró tolmácsa, és ez valamiféle programot ad nekünk is. Nem marad el persze az érem másik oldala, az „igazi Wałęsa” ábrázolása sem, az állhatatos, a munkásokért és a népért kiálló hős és vezető alkat, akit utólag, innen, a XXI. századból mi is ismerünk. A film karaktere azonban nem felejti el végig igazolni: mindenkinek ugyanaz a jó tulajdonsága, ami a rossz is. A főszereplőben meglévő nyers erő az, ami egyszerre tudja a napnál is világosabban kifejezni a munkások érdekeit a vezetőség vagy esetleg a kormány előtt, de ugyanez az erő viszi őrületbe néha feleségét, vagy esik neki a már említett első jelenetben az olasz újságírónak.
Izgalmas kiegészítő pontja a filmnek kettőjük beszélgetése. A film 1970-1990 között játszódik, ebbe szövi bele a rendező az interjút, ami a valóság szerint 1975 környékén volt, tehát még jóval az események csúcspontja előtt. A megelevenedő történelmi tények lehetőséget adnak a kommentárra: a lengyel-szovjet viszonyról, Wałęsa motivációiról és hasonlókról leginkább itt van lehetősé g megnyilvánulni.
A merő ellentmondás főszereplőt jól egészíti ki a mindig a háttérben meghúzódó, de nagy lelkierővel rendelkezők Danuta, a feleség (Agnieszka Grochowska), akinek az ábrázolása pont kellő mennyiségben került a vászonra. Mindig ott van (legalábbis nagyon sok jelenetben), de mindig ő a kontrás; aki törékeny termetével, de határozott akaratával és lelki erejével férje cselekedeteinek elszenvedője. Egy idő után már meg sem lepődik, amikor Leszek, ahogy ő hívja, már sokadszor rakja le az asztalra óráját és jegygyűrűjét, és csak annyit mond: ha meghalnék, add el ezeket!
A legtöbb jelenetben ott a halál, vagy legalább a hatalomtól való félelem. Mindenki fél, kivéve Wałęsát, aki a legtermészetesebb módon mond nemet a hatalomnak, néha már azt sem értjük, valóban ennyire nem érez-e felelősséget családja iránt. Pedig de. Valószínűleg éppen ezért teszi.
Fájó szívvel teszek le a gondolatról, hogy elképzeljem, milyen lenne, ha Szabó István tavaly filmet forgatott volna a merő ellentmondás Orbán Viktor ötvenedik vagy tavalyelőtt az első államfő Göncz Árpád kilencvenedik születésnapjára. Ami nálunk elképzelhetetlen, Lengyelországban valósággá vált.
