A nemzetközi trendeket elnézve megállapítható: lejárt a lassan hömpölygő társalgási drámák és a hosszan kitartott, kecses mozdulatok ideje. A nézőnek akcióra van szűksége, látványra, hangra, izgalmakra és pörgésre, a népnek "új cirkusz" kell, ha úgy tetszik (lásd pl. a Trafó után a MÜPA Újcirkusz sorozatát). Ebből a szempontból a táncszínház pedig úgy tűnik, jobb helyzetben van a prózainál, mert könnyebben reagál a közönség újfajta igényeire, mozgékonyabb művészeti ág. Duda Éva nagyon jó érzékkel talált rá az újcirkusz formavilágára, hiszen abban megvan az a meglepetés és dinamizmus, ami felrázhatja a kortárs tánc világát.

Minden újításnál nagyon fontos azonban, hogy egy ötlet vagy egy forma ne maradjon önmagért való, mondjuk, ne csak azért akrobatikázzanak a táncosok a levegőben, mert az jól néz ki, hanem azért, mert az jelent valamit. Ebben az előadásban valóban szó sincs öncélú erőfitogtatásról, a koncepció és az újcirkusz formanyelve tökéletesen összepasszol, egybefűzésük átgondolt, megkomponált. Ezért a jól működő szimbiózisért a Tűzmadarak két cirkuszművészét – Zoletnik Zsófiát, Mező Andrást – illeti kiemelt dicséret, akik igazi "koffeinbombaként" hatottak a társulatra.

Már a cím is telitalálat. A Virtus – Duda Éva szavaival élve – "utal a darab üdeségére, derűjére, emberi esendőségére. A szóban van egy pökhendiség, egy kis kivagyiság", és ez remekül illik ahhoz az alapszituációhoz, hogy itt táncosok válnak cirkuszosokká, profi légtornászokká: bevállalják, hogy meghódítják a levegőt, és elkezdnek függőleges irányban táncolni. Magában a virtus szóban ott rejlik még egy kis magyaros íz is, egyfajta "ki, ha én nem" attitűd, és e mentén az általános emberi, illetve a tipikusan magyar, vagy inkább magyarnak gondolt tulajdonságok között lavírozunk az egész este folyamán. Ez a jó értelemben vett, olykor ironizált magyarkodás egyébként végigvonul az előadás szín- (minden piros-fehér-zöld) és zenei világában is. Az élőzene szintén nagyon jót tesz a darabnak, segít megtölteni a szituációkat. A zeneszerzők – Szirtes Edina Mókus, Kunert Péter – és a többi előadó zenész remek munkát végeztek, már önmagában a zenei élményért megérné jegyet váltani.

Pedig a lényegről még nem is beszéltünk: a koreográfia lenyűgöző, és olyan jó ritmusban váltakoznak a lírai és a szórakoztató jelenetek, mintha az alkotók patikamérlegen mérték volna az arányokat. Jenna Jalonen és Feicht Zoltán duója az előbbi szekcióból való. Megható és bensőséges együttlétük egy kifejezetten ötletes szimbólumra épül: a lány partnere tenyerén guggolva húzza meg magát, és olyan aprónak tűnik így, mint egy kis mesebeli tündér. Aztán felegyenesedik, majd a fiú egyik tenyeréből a másikba lépkedve halad előre, aki követi, vigyázza a lány minden mozdulatát. Amikor Jenna egyedül marad, felmászik az egyik selyemkötélre, hogy végül az előadás leggyönyörűbb koreográfiájával térjen vissza közénk: ami ebben a pár percben megtörténik a színpadon és bennünk, szavakkal leírhatatlan; valóban eláll a lélegzetünk.

Mindemellett szórakoztató jelenetekből sincs hiány. Hogy a tánc kifejezetten vicces is lehet, Egyed Bea és Bora Gábor kettőse néptáncos koreográfiával bizonyította. Testük hirtelen önálló életre kel, akaratuk ellenére járják a klasszikus néptáncot, mintha képtelenek volnának kordában tartani végtagjaikat: ismét egy humoros utalás a címre és a nemzeti identitás részben tudattalan, kitörölhetetlen voltára. Az egész előadást az ehhez hasonló, kreatív ötletek jellemzik, így még azt is megtudjuk, milyen egy részeg dülöngélése, ha gólyalábakon jár, vagy hogy az artisták dobbantói kifejezetten alkalmasak napozóágynak.

Persze semmi sem lehet tökéletes, mondhatnánk, hiszen egy kis szépséghibája ennek az előadásnak is van: a prózai részek. Legtöbbször sajnos alig érteni, hogy mit mondanak a táncosok, ráadásul a nézőtéren úrrá lesz a kétségbeesett suttogás, hogy nem hallani semmit, amitől persze hangzavar támad, és még kevesebb jut el hozzánk a színpadról. Az igazi baj mégsem a beszédtechnikával van, hanem magával a szöveggel. Amíg koreográfiában jól működik az absztrakció, a humor és irónia, addig a szöveg e kevésből is kihallhatóan nincs kitalálva eléggé. Valahogy túlságosan direkt marad minden megszólalás, főleg a többi, részben már említett eszközhöz képest.

Erre jó példa a kúszóverseny előtti sportkommentátori bejelentkezés, ami gyaníthatóan csak azért került be a darabba, hogy elmagyarázza, előre vetítse, mit fogunk látni a következő percekben. De ilyen akár az előadás kezdete is, amikor a próbára érkező táncosok a rossz idő miatt morogva veszekednek a későkkel, itt-ott elejtve néhány aktuálpolitikai utalást is. Ez a didaktikusság, rámutatás közelről sem olyan érdekes, mint a táncos részek. A "Gyorsabban változik a kedved, mint az alkotmány!" beszólásra kevéssé lehet cinkosan összekacsintani, míg az eltáncolt veszekedések, a "tipikusan magyarként" ismerős két pártra szakadások viszont zavartalanul illeszkednek az előadás szövetébe, nem érezzük erőltetettnek őket. Kár ezért, hiszen annyi remek „vendég” szakember dolgozott a társulattal eredményesen, hogy rá lehetett volna bízni valakire a szöveges részeket is; a hosszú stáblistából azonban hiányzik a dramaturg.

Összességében mégis azzal hagyjuk el a nézőteret, hogy fantasztikusan virtuóz előadás a Virtus, ami ezúttal teljesen a miénk, hisz nem külföldi vendégjáték egyszeri alkalomra. Azoknak, akik még nem néztek kortárs táncot, azért ajánlható, mert ez a másfél óra tökéletes belépő ebbe a világba, igazi rászoktató darab. Azoknak, akik már rutinos nézők, pedig azért, mert ilyet még úgyse láttak itthon hazai társulattól!