Gondban vagyok. Kaszás Attila halálakor az egész ország rendült meg, így megírni élete utolsó filmjének kritikáját, leírni, milyen volt, nem lehet mentes érzelmektől. A kritikus feladata normális esetben a távolságtartás, most azonban - miután a tény ismeretében a filmet egészen másképpen nézzük - nagyon nehéz okosnak lenni. Én azt a megoldás választom, hogy megkísérlem Kaszást nem minősíteni. Csakhogy nélküle az 56 csepp vér nem működne. Nem működik.
Nem mondhatjuk, hogy Kaszás zseniális ebben az opuszban, mert nem az. Mégis: a "film" (az idézőjelről még szót ejtek) dramaturgiája miatt Lőrinc karaktere megkerülhetetlen: az ő önvizsgálata a kerettörténet, egy papé, aki egy háromszáz lelkes, kitelepítettekből álló faluban éri meg 1956-ost, s aki valószínűleg maga is száműzetett ide. Szóval Lőrinc és az ő lelkiismerete (Alföldi Róbert játssza, amúgy alföldiróbertesen) egy fehér, sóbányaszerű helyen, egy fehér asztal két végén visszatekintenek: mit lehetett volna jobban csinálni. Amit azért nem értek, mert a történet szerint éppen Lőrinc az egyedüli, aki az egész november-eleji mészárlást túléli, tehát nem lehet a Mennyben, holott a "film" ezt sugallja.
S hogy miért az idézőjel: adottak ugye előre, filmesen rögzített jelenetek, fehéren beégett filmen tusakodik Lőrinc és lelkiismerete. Ez eddig rendben is van, a lassítások és a gyorsítások váltakoztatásával nagyszerűen kiszámíthatatlan vizuális ingerek érnek bennünket, de ami ezeken túl van, azt "film"-nek beállítani képtelenség a szó hagyományos értelmében. Mert mi is történt? Tavaly nyáron két vagy három alkalommal játszották az 56 csepp vér című musicalt Budapesten, grandiózus körülmények között, hatalmas díszletben (megjegyzem, amennyire kitűnik, a nézőkre kevéssé figyelve, nekik sokszor háttal játszva). Ezeken az estéken kamerák arzenáljával vették fel az előadást, majd ezeket a képeket összevágva született meg a "film". Nos, ezt semmiképpen nem nevezném annak, már ha a "film" fogalmához tartozik például az utószinkron, a hangkeverés és más egyéb nyalánkságok. A mozi hetedik sorából még az is hallatszik, amikor az adott kamera túl közel van a játszókhoz: ilyenkor ugyanis halljuk a természetes énekhangot, majd, mondjuk tizedmásodpercnyi késéssel a mikroport hangját is.
Amennyiben valóban "film" létrehozásának igénye vezette az alkotókat, akkor lett volna szabad az sem, hogy egy színházi közvetítésen érezzem magam, azzal a különbséggel, hogy nem otthon, hanem a moziban, nagyvásznon, lényegesen jobb hangtechnikával nézem ugyanazt. Engem egy színházi közvetítésben nem zavar túlságosan, ha a statisztéria több taktus késéssel lép be egy dalban, mert istenem, előfordul, de ha egy "film"-et látok, ahol adott az újbóli felvétel lehetősége, akkor ezt tűrhetetlennek találom.
Néhány megoldás színházban is necces, filmen meg röhejes - bevallom, többször a legdrámaibb pillanatokban vihogtam fel hangosan. Mert egy ilyen bazinagy díszletben mondjuk - nagyon nagy fenntartásssal, de - elmegy, hogy a rácsokat jelzésszerűen érzékelteti a rendező. Itt a röhej tárgya nem is az, hogy a rács csak egy oldalról "veszi körbe" (sic) a cellát, sokkal inkább az, hogy Juli két rácsléc között lazán bemászik Robihoz, hogy végre egymásra találjanak. Nos, ha Veress Mónika átfér két rács között, nincs az az isten, hogy elhigyjem: Palcsó Tamásnak gondot okoz.
És persze lehetne sorolni az eredeti történet dramaturgiai buktatóit, de minek. Azt azért valaki megmondhatná, hogy mi a fenének kell Romeo és Júliának öltöztetni Robit és Julit, és ezt a vonalat erőltetni (Medvét például Mercutióként emlegetik, arról már nem is értekeznék, hogy Robi apja a Lear nevet kapta, az meg ugye szintén Shakespeare, csak eggyel odébb van a könyvespolcon).
A magyar színészképzés egyik visszatérő problémája, hogy egy színész vagy színpadra, vagy filmre "jó", ritka az olyan művész, aki mindkét műfajban egyformán jó. Nos, itt aztán gond van a köbön: a színpadi gesztusrendszer és a filmes mimika, mozdulatok, egyáltalán: jelenlét oly mértékben különböző, hogy a játszók gondban lehetnek: most akkor a nézőknek vagy a kamerának játszanak-e? A legkevéssé zavaró talán éppen Kaszás, aki el is mondta, hogy erre külön odafigyelt. Ja, és ne felejtsük Veress Mónikát, akinek arcán az érzelem semmilyen jele nem látszik, így teljesen mindegy, a kamerának vagy a színházi nézőknek nem játszik...
