Kényes és fájdalmas téma, a gyász feldolgozása kerül fókuszba Brandon Camp filmjében, amely egyszerre próbálja meg kielégíteni a drámára és a romantikára vágyók igényeit. Több-kevesebb sikerrel, hiszen a szerelem nem is szerelem kellő mennyiségű könny nélkül.
Meglehetősen vegyes érzelmek töltik el az embert, amikor a moziszékből feltápászkodva a Derült égből szerelem című Brandon Camp-film egy kicsit ebből, egy kicsit abból mazsolázó cselekményét, kissé következetlen dramaturgiáját szeretné végiggondolni. A bevett gyakorlatnak megfelelően eléggé szerencsétlenül megválasztott magyar cím és az eredeti (Love Happens) nem különbözik annyiban, hogy szándéka szerint a szerelmi szálat igyekszik kidomborítani. A filmen is az erre irányuló igyekezet érezhető, egy idő után mégis az az érzésünk támad, mintha egy erőteljes drámát szeretnének romantikus csomagolópapírba bugyolálva átnyújtani nekünk. Félreértés ne essék, ez a kombináció már rengeteg esetben bizonyította működőképességét (hiszen nincs is szívszorítóbb a viszontagságos körülmények között egymásra találó szerelmesek történeténél), ez a film valahogy mégsem találja meg azt az arany középutat, amely elérné, hogy a drámai és szerelmi vonalat ne két, egymástól elkülönülő, erőlködve összetekeredő indaként lássuk.
Dr. Burke Ryan (Aaron Eckhart), a felszálló ágban lévő pszichoterapeuta a gyász feldolgozásában szeretne segíteni az embereknek, bestseller önsegítő könyve látszólag arra predesztinálja, hogy rövidesen Amerika első számú "gyászgurujává" lépjen elő. Az apró bökkenő csupán annyi, hogy a látszat ellenére éppen ő az, aki nem tud megbirkózni három éve elvesztett felesége halálával, mégis minden páciensétől maximális őszinteséget és kitárulkozást vár. Aaron Eckhart remekül tartja az egyensúlyt a szerethető és a képmutatása okán ellenszenves figura két pólusa között, ami végül természetesen az előbbi javára billenti a mérleget. A film egyik legerősebb, visszatérő epizódja a pillanat, amikor Burke az általa celebrált seattle-i csoportterápia tömegszeánsza előtt, a folyosón magába roskadtan bámulja a földet, majd egy nagy levegőt véve, kényszeredett mosolyt erőltetve az arcára rohan be a terembe.
A folyamatos őrlődést egyedül egy titokzatos virágáruslány, Eloise (Jennifer Aniston) látszik enyhíteni, aki rejtélyes feliratokat hagy a csoportterápia helyszínéül szolgáló szálloda falain, magabiztossága és infantilizmusa ellenére azonban neki is van mit rejtegetnie.
Jennifer Aniston figurája ugyan felkavarja a terapeuta csupán látszólag tökéletes életét, de egyúttal épp a kellő mértékben marad a háttérben, hogy a főhős (antihős) sorsára tudjunk koncentrálni. A film helyenként elnagyolt ugrásaiért a nézőt olyan alakítások kárpótolják, mint a kelekótya, de aranyszívű menedzser, Lane bőrébe bújt Dan Fogleré, vagy a haragos apóst játszó Martin Sheené. Kétségtelenül dicséretes, hogy a rendező egy - mindkét értelemben - nehezen feldolgozható témához, a gyász fájdalmához nyúlt, a filmnek köszönhetően pedig közvetetten a tévésztár-terapeuták, szektavezetők és showprédikátorok is kapnak egy méretes tockost a kobakjukra.
