Nagy tanulsága A hobbit középső részének, hogy ha választhatunk sárkány és törp közt, legyünk inkább sárkányok. Hatalmas aranyhegyek alatt szunyókálhatunk naphosszat, s ha mégis megzavarnának pihenőnkben holmi aprónépek, kedvünkre eljátszadozhatunk velük. Mert: 1) nagyok vagyunk; 2) feliratos verzióban Benedict Cumberbatch a hangunk; 3) nálunk a tűzokádás képessége.
Meglehet, a harmadik, s egyben befejező részben már nem lesz ilyen jó a pozíciónk, de egyelőre elég király sárkánynak lenni. És király Peter Jackson nézőjének lenni. Újat ugyan nem mondunk, de Jackson Tolkienből és Új-Zélandból, színészekből és effektekből összegyúrt világának továbbra sincsen párja a látványmozik sűrűjében. A grandiózus nyitány és a grandiózus zárlat (jövő ilyenkor a mozikban) közé beszorított grandizóus átkötés továbbárnyalja a törpök nemzetségének együttműködési rendszerét; külső ellenségből sok van, de olykor a törparrogancia az, mely hátráltatja a népek barátságát. Különösképp fájó az ellenszenv, mellyel velünk, emberekkel szemben viseltetnek, de a tündék is megérik a pénzüket; ők az íjászat és a svájci semlegesség hívei a harcos jövés-menésben.
Ám mielőtt még elvesznénk a részletekben, továbbra is csak azt tudjuk mondani, hogy minden epizodikussága (mennek, küzdenek, mennek, küzdenek) ellenére a Smaug pusztasága mese a javából, noha a kelleténél talán több törp fest úgy, mint a részeg Depardieu miniatűr mása. Komám, ez egy sárkány volt – mondja az egyik piciny Depardiu. Emberek, ez pedig egy film – állítjuk mi.
