A fegyverek szava témájában némiképp eltér John Woo korábbi amerikai filmjeitől: a rendező színpadán ezúttal az 1944-es Szaipan-szigeti csata elevenedik meg, méghozzá megdöbbentő naturalizmussal - annak ellenére, hogy a történet középpontjában mégsem az amerikai előrenyomulás áll. A film elsősorban a katonák között szövődő barátságra összpontosít, arra a rendkívül bonyolult kapcsolatrendszerre, mely a legendás navajo rejtjelezők és a védelmükre kijelölt tengerészgyalogosok között alakul ki.

A barátság mint filmtéma és a történet összetett figurái vonzották leginkább a rendezőt és régi partnerét, Terence Chang producert a projecthez. "Első hallásra magával ragadott a téma - vallja meg Woo. - A történet érzelemgazdagságának, a rendkívül finom és árnyalt lélekábrázolásnak köszönhetően a film lényegében nem más, mint az emberi lélek nagyszerűségének dicsérete. Végre valami más, mint egy átlagos akciófilm, gondoltam, végre valami új, amit kiaknázhatunk."
A fegyverek szava azt a lehetőséget kínálta a rendezőnek, hogy visszatérjen a korábbi, nagy sikerű hongkongi filmjeiben - az 1989-ben készült A gyilkos-ban (The Killer) vagy a "Hard-Boiled" címűben - megfogalmazott gondolataihoz. "John Nyugaton alapvetően akciófilm-rendezőként ismert, de a legsikeresebb hongkongi filmjei közül nem egy a férfi barátság témáján alapul - fejtegeti Chang. - Szinte mondani sem kell, hogy az akció a legfőbb erőssége, de éppen ilyen jól bánik a karakterek megformálásával, a történet drámai erejének hangsúlyozásával vagy a cselekmény szövésével. Sikerének kulcsa elsősorban az, hogy valóban hatással van a közönségre."

A fegyverek szava című film alapötlete Alison Rosenzweig és Tracie Graham producerektől származik. Több mint tíz éve történt, hogy Rosenzweig először hallott a navajo indián rejtjelezőkről bátyjától, Sethtől, aki alaposan beleásta magát a témába. Alisont olyannyira lenyűgözte az indiánok hősies részvétele a Csendes-óceán térségében folyó háborúban, hogy elhatározta, filmet készít az amerikai hadtörténet e - kevéssé ismert - fejezetéről. "Teljesen rabul ejtett a téma - mondja a producer -, de akkor még úgy éreztem, ez inkább dokumentumfilmre, mint nagyjátékfilmre kívánkozik."
Nyolc évvel később, miközben filmtéma után kutatott, Rosenzweignek eszébe jutott az elfeledett téma, és megosztotta partnerével, Graham producerrel mindazt, amit a navajo rejtjelezőkről tudott. "Teljesen elbűvölt a dolog - meséli Graham -, ugyanakkor zavarba is hozott a kérdés, miként lehetne a navajo indiánok történetét nagyjátékfilmen feldolgozni." A két producer tanulmányozni kezdte hát a szakirodalmat, hátha rábukkan egy nagyjátékfilmhez szükséges drámai anyagra.

"Olvastam, hogy a háború alatt a rádióüzenetek kódolóinak védelmét tengerészgyalogosok biztosították - mondja Rosenzweig. - Nemcsak a rejtjelezőket, hanem magát a kódot is vigyázták, nehogy az a japánok kezére kerüljön." Graham a téma tanulmányozása során még érdekesebb adalékokra bukkant: ha egy rejtjelezőt az elfogás veszélye fenyegetett, a tengerészgyalogosnak a parancs szerint mindenáron meg kellett akadályoznia, hogy a japánok a fogolyból kicsikart információk segítségével feltörhessék a kódot. Mindenáron? De vajon mit jelentett ez?

Noha a tengerészgyalogos alakulatokkal foglalkozó történészek semmiféle bizonyítékot nem találtak arra, hogy egy katona parancsot kapta volna társa megölésére, az elképzelés, hogy mindez mégis megtörténhetett volna, alaposan megmozgatta a producerek fantáziáját. Micsoda érzelmi háttere lehetett volna egy efféle parancsnak! Rosenzweig és Graham célhoz ért: kezükben volt a téma megfilmesítéséhez szükséges drámai anyag.

A rejtjelező navajo indiánok bevetésének tényét hosszú időn át titokban tartották. "A rejtjelezőkkel kapcsolatos valamennyi információt a hatvanas évek végéig titkosan kezelték - mondja Graham. - Noha felbecsülhetetlen érdemeket szereztek a II. világháborúban, az amerikai hadsereg titokban akarta tartani teljesítményüket, talán éppen azért, mert oly sikeresnek bizonyultak. Nem tartották kizártnak, hogy mint titkos és különleges fegyverekre egy nap ismét szükség lesz rájuk."
A producerpáros John Rice-t és Joe Batteert bízta meg a forgatókönyv megírásával. "Tracie és Alison olyan morális kérdésre bukkant, melyből nem mindennapi drámai történet kerekíthető - mondja Rice. - Adva van egy ember, aki elveivel összeegyeztethetetlen parancsot kap, és iszonyatos döntés meghozatalára kényszerül, olyan döntésére, mely csakis a háború ex-lex, azaz törvényen kívüli körülményei között képzelhető el." Graham, Rosenzweig, Rice és Batteer újra beleásták magukat a témáról szóló szakirodalomba. "Mindent elolvastunk, ami csak fellelhető volt a navajo indiánok bevetéséről és a Csendes-óceánon harcoló tengerészgyalogosokról."
Végül úgy döntöttek, a történet hátteréül a szaipan-szigeti csatát választják. A történetbe beleszőtték azokat a valós eseményeket, melyekre olvasmányaik során bukkantak.

A forgatás:

A 2000 augusztusában kezdődő és húsz napon át tartó forgatás helyszínéül John Woo rendező és Holger Gross látványtervező Hawaiit és Dél-Kaliforniát választotta. A szaipan-szigeti csata jeleneteit egy Honolulu közelében fekvő magánbirtokon vették fel. A hatalmas kiterjedésű Kualoa birtok, melyen marhatenyésztés folyik, teljes egészében a Morgan család tulajdonában van. A durván másfél kilométer széles és 6 kilométer hosszú, kétoldalt hegycsúcsokkal övezett völgyben megbúvó birtok tökéletes háttérül szolgált a film háborús nyitójeleneteihez.
"A szajpan-szigeti csata az eredeti forgatókönyv szerint nem szerepelt volna ekkora terjedelemben a filmben - mondja a producer, Chang. - Ha az ember megírja a forgatókönyvet, és a rendező kezébe adja, aki ráadásul John Woo, nyilván hagy neki annyi szabadságot, hogy megvalósíthassa saját elképzeléseit. John mindvégig arra törekedett, hogy a csatajelenetek, melyekben igencsak bővelkedik a film, minél élethűbben hassanak a vásznon."

A háborús jelenetekben felvonultatott hadihajók és repülőgépek számítógépes grafikával készültek.
Jeffrey Kimball operatőr, aki a Mission: Impossible 2. című produkcióban már bizonyította a rendező előtt rátermettségét, jól tudta, mit vár tőle a mindig kísérletező Woo. "John mindent mozgásban szeret látni, szereti, ha táncol a kamera - magyarázza Kimball. - Nem csupán realizmusra törekedett, de azt szerette volna, hogy a néző valóban a csatatéren érezze magát."

Kimball, aki igyekezett dokumentarista jelleget kölcsönözni a háborús jeleneteknek, olykor nem kevesebb, mint 14 kamerát tartott ellenőrzése alatt egy időben. A kamerát nemegyszer helikopterre erősítették, de sok esetben Kimball segédoperatőreinek találékonyságára is szükség volt ahhoz, hogy a kamera biztonságos helyen (járművek hátuljára szerelve, lövészárkokban, harckocsikban vagy éppen tengerészgyalogosnak álcázott operatőrök kezében) észrevétlenül dolgozhasson a csatajelenetek közben. Kimball mindent megtett annak érdekében, hogy Woo rendezői instrukcióit követve a valóságnak megfelelően mutassa be a szaipan-szigeti ütközetek brutalitását.
Nem egy jelenetben közel 700 statisztát kellett mozgatni egy időben - őket a helybéliek közül válogatták ki. A 350 fős stábot is beleszámítva naponta több mint 1000 ember élelmezését kellett megoldani, ami nem csekély logisztikai feladatot jelentett.
A statiszták közül jó néhány saját egyenruháját viselte a forgatáson, sokan közülük ugyanis rendelkeztek némi katonai múlttal. Ennek ellenére 1300, az eredetivel tökéletesen megegyező tengerészgyalogos és 1000, szintén autentikus japán katonai egyenruhára volt szükség, melyet Nick Scarano, a jelmezek elkészítésével megbízott stáb vezetője a forgatást megelőző hónapokban speciális üzemekben varratott meg.

A kód:

Az a gondolat, hogy a navajo indiánok nyelve alkalmas a titkos hadüzenetek kódolására, Philip Johnstontól, egy Los Angeles-i mérnöktől származik. Johnston apja protestáns lelkész volt, a fiú pedig egy arizonai indián rezervátumban nőtt fel. Ennek köszönhetően azon kevesek közé tartozott, akik amerikai származásuk ellenére folyékonyan beszélték e hihetetlenül bonyolult és az írásbeliség minden formáját nélkülöző nyelvet.

James E. Jones alezredeshez, a San Diego melletti Camp Elliott híradósainak parancsnokához fordult ötletével, akit sikerült meggyőznie arról, hogy elképzelése megfontolásra érdemes. Néhány hét múlva magával hozott két navajo indiánt, akik egy előre megfogalmazott angol nyelvű üzenetet lefordítottak anyanyelvükre, majd vevőkészülék segítségével továbbítottak egymásnak. A kísérlet sikerén felbuzdulva azonnal meg is kezdték a toborzást. (Érdekes kérdés egyébként, hogy miért éppen a navajo indiánok mellett döntöttek, hisz az a tény, hogy Johnston éppen a navajókat ismerte, még nem feltétlenül bizonyította, hogy ez az egyetlen indián nyelv, mely használható lehet üzenetek titkosítására. A kérdés eldöntésében a törzs lélekszáma is szerepet játszott, ugyanis a navajók között akadt a legtöbb, angolul folyékonyan beszélő és író férfi. De mégsem ez volt a döntő szempont. Johnston így ír erről hivatalos jelentésében: "A navajo az egyetlen olyan indián törzs, melynél az utóbbi években nem fordultak meg német egyetemisták. Ezek az antropológushallgatók behatóan tanulmányozták a különböző törzsi nyelveket - a navajo kivételével. Biztonsági szempontból tehát ez az egyetlen törzs, mely szóba jöhet. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy a navajo a törzsön kívüliek számára teljességgel érthetetlen, kivéve azt a 28 amerikait, aki tanulmányozta a nyelvet.")
1942-ben, mikor Johnston meggyőzte a haditengerészetet a nyelv használhatóságáról, megkezdődött a 29 navajo kiképzése a San Diegó-i Tengerészgyalogos Újonc Ezredparancsnokságon. A kiképzés után a Camp Elliottba (ma Marine Air Corps Station Miramar) küldték őket, ahol segítségükkel összeállították azoknak a szavaknak a listáját, melyek - modern katonai kifejezések lévén - nem létezhettek a navajo nyelvben. A navajo újoncok saját természetes környezetük szavaival jelölték a katonai kifejezéseket, fogalmakat. Íme néhány példa*:

vadászrepülő - kolibri - Da-he-ti-hi
felderítőgép - bagoly - Ne-asz-dzsa
torpedóvetőgép - fecske - Tasz-csizzi
bombázó - keselyű - Dzsé-so
zuhanóbombázó - sólyomfióka - Gini
csatahajó - bálna - Csal
romboló - cápa - Ca-lo
tengeralattjáró - vashal - Bes-lo

A teljes szótár 274 szóból állt, melyek között természetesen nemcsak katonai kifejezések akadtak. (A "nagy aratás" szókapcsolat jelentette például az "augusztus" szót, Amerikát pedig a megejtően egyszerű "anyánk" kifejezéssel jelölték.) A listában nem szereplő szavak továbbítására egy kódolt fonetikus ábécét dolgoztak ki, melynek segítségével kibetűzhették azokat. A navajo "hangya" (ant, navajo nyelven vol-la-csi) jelölte az A betűt, a "medve" (bear, sus) jelentette a B-t, a "macska" (cat, moaszi) pedig a C-t, és így tovább. A Pacific (Csendes-óceán) szót például a "ping, ant, cat, ice, fox, ice, cat" (malac, hangya, macska, jég, róka, jég, macska) angol szavak navajo megfelelőivel (bi-szodi, vol-la-csi, moaszi, tkin, mae, tkin, moaszi) betűzték.

A kéthónapos kiképzés után a 29 navajo "kódbeszélőt" (kettő kivételével) négy, Csendes-óceánon harcoló ezredbe osztották be. (John Ashi Benally és Johnny R. Manuelito a bázison maradt, hogy a következő újonccsoporttal foglalkozzék.) Összesen 420 navajo férfit képeztek ki a kód használatára: ők rejtjelezték a parancsnokságok között váltott üzeneteket a Csendes-óceán térségében folyó háborúban.

Az ütközet során a rejtjelezők elsődleges célja az volt, hogy megkönnyítsék a kommunikációt a frontvonalban harcolók között, telefonon és rádión továbbítva a csapatmozgásokról, a harcászati kérdésekről és egyéb létfontosságú információkról szóló üzeneteket a tengerészgyalogos egységek és a vezérkar között. A harcok fokozódásával a navajo indiánok mind fontosabb szerepet játszottak. Egy amerikai vezérőrnagy szerint a tengerészgyalogosok a navajók nélkül sohasem vették volna be Iwo Jimát, ahol a rejtjelezők 48 óra leforgása alatt több mint 800 hibamentes üzenetet váltottak.
A kód feltörhetetlensége elsősorban annak köszönhető, hogy a navajo nyelvnek egyetlen európai és ázsiai nyelvhez sincs köze. Az igéket például nem csak a cselekvést végző alany szerint ragozzák, hanem aszerint is, hogy a tárgy, amelyre irányul, milyen logikai kategóriába tartozik: vékony (például szíj, kígyó), képlékeny (például sár) vagy éppen szemcsés (mint amilyen a cukor). Az ige kifejezi azt is, hogy a beszélőnek van-e személyes tapasztalata a dologgal kapcsolatban, vagy csupán hallomásból tud róla.* Ráadásul elég egy árnyalatnyi ejtésbeli vagy ragozásbeli változtatás, és máris módosul a szó jelentése.

Sikereikre és a kód későbbi felhasználási lehetőségeire tekintettel a "kódbeszélőket" eskü alatt kötelezték katonai tevékenységük titokban tartására. Sőt, a kódot egészen 1968-ig nem oldották fel a titkosítás alól. Ez az oka annak, hogy a navajóknak a csendes-óceáni hadszíntéren nyújtott hősies teljesítménye a közelmúltig nem került nyilvánosságra.
A navajók szolgálatának elismeréséül az Egyesült Államok kormánya augusztus 14-ét a navajo kódolók nemzeti napjává nyilvánította. 2001. július 26-án pedig az Amerikai Egyesült Államok elnöke, George W. Bush a kongresszus arany érdemérmével tüntette ki a következő 29 navajo indiánt: Charlie Begay, Roy L. Begay, Samuel H. Begay, John Ashi Benally, Wilsie Bitsie, Cosey S. Brown, John Brown, Jr., John Chee, Benjamin Cleveland, Eugene R. Crawford, David Curley, Lowell S. Damon, George H. Dennison, James Dixon, Carl N. Gorman, Oscar B. Ilthma, Allen Dale June, Alfred Leonard, Johnny R. Manuelito, William McCabe, Chester Nez, Jack Nez, Lloyd Oliver, Joe Palmer, Frank Danny Pete, Nelson S. Thompson, Harry Tsosie, John Willie, William Dean Wilson.
Ám a legnagyobb elismerés számukra talán mégis az, hogy övék a világ egyetlen olyan kódja, melyet soha senkinek nem sikerült feltörnie.