Ruairi Robinson 2011-ben készítette el Blinky™ című rövidfilmjét, amely rövidesen az egész internetet bejárta. A kegyetlen gyilkossá váló szolgarobot alakját a rendező a költségek csökkentése érdekében saját maga tervezte és animálta meg otthoni számítógépén (9 hónapig tartott a munka). Látva a direktor tudományos-fantasztikus és horrorzsánerek iránti elkötelezettségét, a néző joggal remélhette, hogy első egész estés filmje, a Mars: Az utolsó napok olyan klasszikusok nyomdokain halad majd, mint A nyolcadik utas: a halál. A kitűzött cél tehát jócskán megdobogtatta az „artériás vérzés zéró gravitáción” című mutatvány rajongóinak szívét, ám a végeredmény inkább hajaz egy mészárolós tucatmozira a nyolcvanas évekből, mint Ridley Scott klasszikusára.
Ami azt illeti, nem a látványelemekkel van gond. A film hihetően mutatja be szomszédos bolygónk felszíni viszonyait és egy leendő tudományos misszió felszerelését, csak hát ezt már legalább ekkora sikerrel megtette 14 évvel ezelőtt A vörös bolygó és A Mars-mentőakció. (A film költségvetését szorongató nadrágszíj azért érezhető, főleg a digitális kamerák VHS-t idéző képminőségén, de ez akár szándékos is lehet.) A cselekménnyel kezdődnek az igazi problémák. A forgatókönyv Sydney James Bounds The Animators című novelláján alapszik, melynek 1975-ös megjelenése idején talán még akadt olyan óvodás a világon, aki nem tudta, mi a teendő zombitámadás esetén. De ma már ezt minden óvodás tudja, éppen ezért eléggé kellemetlen, hogy a film szereplői mennyire dilettánsan viselkednek a Mars-felszín alatt megbúvó és onnan kiszabaduló baktérium áldozataival. A mélypont az a tipikus horrorfilm-szcenárió, melyben az asztronauták lepellel leborított (és persze halottnak hitt) társukkal a háttérben tanakodnak arról, mi folyik éppen körülöttük… Jó reggelt! Zombitámadás!
Nem feltétlenül metafikciós poénokat vagy önreflexív kiszólásokat várunk a szereplőktől, de az eléggé kínos, hogy Robinson filmjének többdiplomás karakterei nettó idiótaként rohannak a halálba. Hat hónap marsi tartózkodás után nyilván mindenki bevágja néha a hisztit, ez érthető. Ebben a filmben azonban valahogy mindig rosszkor záródnak a zsilipkapuk, mindig rosszkor marad egyedül valaki, és akkor uralkodik el legjobban a pánik, amikor egy kis lélekjelenléttel életet lehetne menteni.
Az egészen korrekt felvezetés szépen vázolja a kutatók közti viszonyrendszert. Charles, a kapitány vállán túl nagy a felelősség, Kim egy törtető szemétláda, akit mindenki utál, Vincent klausztrofóbiás és depressziós. E jellemrajzokat azonban egy valamirevaló forgatókönyvnek illett volna kibontania, nem pedig sutba dobni onnantól kezdve, hogy beindul a vérengzés. Akad a filmben némi súlytalan dráma is, no meg egy kis üres filozofálgatás a halál utáni életről, de ezt már tényleg nem kellett volna erőltetni.
Érezhető, hogy a forgatókönyv néhány ponton a Nyolcadik utas a halált majmolja (főleg a suspense-keltésben látványos a hasonlóság), azonban a Mars: az utolsó napok homage-filmnek kevés. Ahelyett, hogy tisztelegne a klasszikus előtt, indítórakétáiból kliséhalmot lövell felénk. Az történt, hogy egy sci-fi-horror rajongó filmrendező jó stábbal a háta mögött készített egy felesleges filmet. Ez egyrészt mutatja, hogy mennyire nehéz műfajról van szó, másrészt hogy mennyire meg kell becsülnünk a klasszikus darabokat. Egy újszerű és valóban ijesztő űrhorror, amelynek – félve írjuk le – mondanivalója is van, továbbra is várat magára. Pedig állnánk elébe még akkor is, ha tudjuk, az űrben senki sem hallja a sikolyunkat.
