Az anyai szeretet - öl. A kamasz fiúk szerint mindenképpen - a tinédzser lányoknak, mint tudjuk, az apákkal támadnak problémáik -, és a "rabságból" az egyetlen kitörési lehetőséget a menekülésben látják. Vagyis a lázadásban.
Julien (Victor Sévaux) a mama (Nathalie Baye) kicsi fia, és szeretne már önállósulni, egyáltalán: levegőhöz jutni a nyomakodó anyai szeretet ölelésében - nagyjából fordított előjellel éli a mindennapjait, mint a 2001-es gall komédia, a Tanguy - Nyakunkon a kisfiúnk címszereplője, azaz minden rossz, ami otthoni, és minden jó, ami nem az.
Az anyai ölelés elkorcsosul, mert végső soron nem a mindent éltető - éppen ezért a lemondásra is kész - szeretetről szól, hanem az önámításról. Az anya motivációja az lehet, hogy élete csakis a fia által nyeri el értelmét ("vagyok, mert szeretlek"), ami bizony az önzés szinonimája. Ergo az egyébként teljesen normális legény érthetően "elvadul", és bárkihez fordul (barátnőjéhez, nővéréhez, nagymamájához, de még a rendőrséghez is) kénytelen fel- és beismerni, tehetetlen a szülői ragaszkodással szemben.
Martial Fougeron rendezőnek a tavalyi San Sebastian-i filmfesztiválon fődíjjal kitüntetett drámája túlságosan elrugaszkodik a ragaszkodástól, téziseket jelenít meg, nem a valóságot. Így (hiába kapott San Sebastianban díjat az alakításáért) Nathalie Baye játéka hiteltelen, mesterkélt. Túl sok a filmben az elmélet - például: a családjától elefántcsont-tornyában élő tudós apa pótléka a sérülékeny lelkű fiú -, a kevés gyakorlat, a valóság hiánya esetlegessé, affektálóvá teszi a drámát. Aminek végső tragédiája esetleges és kissé ötletszerű, nem következik szervesen a cselekményből. Ám akit vonz az érzelmek megjelenítése, annak számára Fougeron filmje nem okoz csalódást, és esetleg arra készteti, hogy újra átgondolja kamaszkorának dacos-szép napjait.
