Egy szereplő, egy helyszín, kismillió snittben. Ilyet is csak Danny Boyle tud.
Díjak nélkül is az év legjobbjai között
Nem beszélhetünk az Oscar egyik "nagy veszteséről", mert a 127 óra nem is volt igazán esélyes semmilyen komolyabb díjra. Colin Firth-t idén nem lehetett legyőzni, tudta ezt már mindenki akkor, amikor James Francót tették meg konferansziénak a gálán, mondván, más dolga úgysem lesz. Ami pedig a filmet illeti, hiába az Akadémia kedvenc kritériumai között számon tartott "igaz történet alapján" címke, egy messziről kamaradrámának tűnő egyszemélyes történetet nem fognak a legjobb film díjával jutalmazni, mint ahogy Boyle sem érdemel ismétlést a Gettó milliomos után ilyen rövid idővel. Sok a matek? Hja, kérem, azért, mert az Oscar sokkal inkább erről szól, mintsem tényleges teljesítményről. Hogy a 127 óra a legtöbb szempontból nagyobb bravúr, mint az agyondíjazott filmek bármelyike? Senkit nem zavar.
Egymondatos sztori
[img id=281284 instance=1 align=left img]Aron Ralston ereje teljében lévő fiatal hegymászó, aki aktuális kirándulását végtelen magányban tervezi egy kanyon sziklái közé Utah-ban. A fiú nem annyira buddhista szerzetesi életmódra vágyik, sokkal inkább egy adrenalinfüggő extrémsportolót ismerünk meg a képében és a képeiben; Aron videókamerával és mindenféle modern, de hátizsákjában sőt akár a zsebében is kényelmesen elférő eszközzel felszerelkezve vág neki egy rövidgatyában a túrának, az ilyen dokumentációk csodás apropót szolgáltatva a rendezőnek arra, hogy indokolttá tegye imádott osztott képmezős/gyorsra vágásokkal bolondított/klipszerű stílusának ilyen környezetben való kiaknázását. Hiszen a történések erre aligha adnak egyértelmű lehetőséget: Aron egy esés után beszorul a sziklák közé és napokat tölt el egy álló helyében. Ehhez az egy mondathoz képzeljük oda Danny Boyle korábbi, rohanós-összetett-színes-szagos filmjeit és gondolkodjunk el rajta, mégis hogy a viharba lehet ezt a kettőt összeegyeztetni. Nos, úgy ahogy csak a zsenik képesek rá. Valószínűleg a film első harmadában feltűnő lánypáros elsősorban időhúzó alibi, így legalább mégse teljes másfél órát kell James Francónak egy sziklához szorulva tölteni. Másrészt nyilván a flashback módszere is kihagyhatatlannak tűnik ilyen esetben. De ez mind, ha nem is olcsó, de pusztán korrekt iparos megoldássorozat lenne egy a szakmáját magas szinten űző filmestől, a 127 óra azonban ennél sokkal több: remekmű. Boyle számára sokkal izgalmasabbak a már napok óta egy helyben gubbasztó fiú belső gondolatmenetei, amelyek egyrészt újabb információkat közölnek, másrészt olyan elbeszélésmódot valósítanak meg, amire nagyon kevesen képesek. Franco önmagával folytatott dialógja egy elképzelt rádió-show két szereplőjeként: felejthetetlen!
Az amerikai hős
Számomra egyébként abszolút nem jelent semmit, hogy valami "true story" vagy sem, filmet nézve bennem ilyen igény nem ébred, főleg, hogy tudom, ha meg is történt, akkor sem így, akkor sem ez. Az egy mondatban összefoglalható film végi tragédia/hősi tett (ízlés szerint) persze így eleve adott, hiszen aki utánajárt esetleg Aron Ralston történetének, az tudhatja, micsoda szaftos Fókusz-alapanyag is lehetett volna, illetve lett is a helyi tévéadókon; a szerencsésen járt hegymászó a kétezres évek derekán végig is turnézta megmenekülésének történetével az összes talk-show-t David Lettermantól Jay Lenóig. Igazi amerikai hőssé vált, aki a Vanity Fair címlapjáról bátorított az ifjúságot, sose adják fel. De sallangoktól és közhelyektől mentes drámát készíteni belőle igazán művészet és Danny Boyle úgy oldotta meg, ahogy azt előzetesen elképzelni is nehéz volt.
Kinek ajánljuk?
- Hegymászóknak.
- Boyle-rajongóknak
- Akik eddig kételkedtek James Francóban.
Kinek nem?
- Akik nem állhatják a szakadó végtagok látványát.
- Akiknek az év filmje az, amit Oscarék annak szavaznak.
- Akik elveszve egy sivatagban inkább a Gerry tempóját tartják életszerűnek.
8/10