Az elmúlt esztendő az életrajzi filmek reneszánszát hozta. A sokáig lenézett műfaj újbóli népszerűsége összefüggésbe hozható az emberi történetek felértékelődésével, nem beszélve arról az örök kíváncsiságról, miként éli meg a híresség a hétköznapjait. A kérdés az, kire, mikor és milyen szándékkal kerül sor. Most éppen Alfred Charles Kinsey életének epizódjai kerültek vászonra, akinek neve nem sokat mond a magyar nézőnek, bár címszóként minden általános lexikonban szerepel. Bill Condon filmje Amerikában komoly kritikai visszhangot váltott ki, és több kategóriában is jelölték az Aranyglóbuszért folyó versenyben.
Alfred Kinsey a XIX. század utolsó évtizedében született, s szigorú erkölcsi elveket valló protestáns családban nevelkedett. Nagykamaszként fellázadt a prűdnek és álszentnek tartott apja ellen, és mindenféle intelem és elvárás ellenére a mérnöki fakultás helyett a biológia karon folytatta tanulmányait, s a Harvardon szerzett tudományos fokozatot. Kutatási területe a gubacsdarazsak világa, mely rovarból hosszú évek során, kitartó munkával egymillió darabot gyűjtött össze. És valószínűleg gyűjtötte volna még tovább is, ha nem éri utol őt is minden tudós végzete: diszciplínát váltott, s azzal kezdett foglalkozni, amihez nem értett. Történt pedig, hogy vendégprofesszorként az Indiana Egyetemen előadás-sorozatot tartott kedvenc darazsairól. Kinseyben ekkor még volt önirónia, tudta, hogy rajta kívül a kutyát sem érdekli mindaz, amit elmond, s tanulmányát még senki sem kölcsönözte ki a könyvtárból. A bogaras, magányos professzort felcsípi egy liberális gondolkodású lány, Clara McMillen, s a naiv Kinsey azt hiszi, hogy immár közösen fogják gyűjteni a darazsakat. Ám a sors kifürkészhetetlen. Nem sikerül a nászéjszaka. Szexológushoz fordulnak, aki néhány perc alatt orvosolja is a technikai jellegű problémát. A siker annyira feldobja Kinseyt, hogy elhatározza, ezentúl az amerikaiak szexuális életét tanulmányozza. Először a férfiakét, aztán a nőkét. Hasonlóan a gubacsdarazsakéhoz. A mintavétel szükségszerűen kisebb, ám a több mint tizenhétezer alany mindenképpen reprezentatívnak mondható. A kutatás eredményét két tanulmánykötetben adta közre (A férfiak, illetve a nők szexuális magatartása). Legfontosabb megállapítása a nemi viszonylagosság volt. A szexuális identitást az úgynevezett Kinsey-skálán mérte, nullával jelölve a kizárólagos hetero-, hatossal a teljes homoszexualitást. Az emberek nagy részét a skála köztes pontjain helyezte el. Kutatásaival Kinsey előkészítette a múlt század hatvanas éveinek szexuális forradalmát.
A forgatókönyvíróként ismert rendező az élettörténetet a Kinsey által kidolgozott módszer szerint meséli el. A professzorral interjút készítenek kollégái, s a kérdésekre adott válaszok elevenednek meg a vásznon. Váltakozó színvonalon. A gyermekkor képei a prűd apával, aki majd a film végén bevallja, hogy neki is szexuális problémái voltak, kimondottan kínosak. Legfeljebb az menti a liberális tanmesét, hogy Kinsey apaként szintén autokrata lesz, csak gyermekét nem a prüdériával, hanem nemi szervek monomániás emlegetésével idegeníti el magától. A rovarász professzor és az egyetemista lány ismerkedése érdektelen ugyan, de legalább kedves. A film ténylegesen akkor kezdődik, amikor Kinsey kutatási területet vált, és nyilvánvalóvá válik az alkotói szándék: emlékművet állítani a nemi tabuk ledöntőjének. A rendezői törekvés és az életút azonban ellentmond egymásnak. Kinsey legfőbb tévedése az volt, hogy elválasztotta az érzelmeket a szexualitástól. A társadalmi konvencióként felfogott tabuk elsöprésével az infernó olyan köreibe jutott, ahová senki sem akarta követni. Bill Condon néhány percre felvillantja a szabadságból a pokolba tartó dosztojevszkiji hős képét (Liam Neeson el is tudja és tudná játszani), aztán megijed, maszatolni kezd, a néző pedig nagyon hosszúnak tartja a címszereplő életútját.
