Túl Kusturicán

A bosnyák filmkészítőkről annyit tud a hazai mezei mozi-barát, hogy létezik egy Emir Kusturica nevű ember, aki időnként zenél, időnként színészkedik (A sziget foglya, A jó rabló, Az utolsó kém), olykor zsűrizik (Cannes-ban például volt versenyfilmes- és nem versenyfilmes-, illetve rövidfilmes ítész), egyébként meg a – jobb – rendezései (A cigányok ideje, Arizonai álmodozók, Underground, Macska-jaj) az értelmiségiek házi mulatságainak elmaradhatatlan zenéit szolgáltatják. Pedig rajta kívül is van élet bosnyák földön, sőt: csak az eljelentéktelenedő Kusturica – akinek természetesen korábbi érdemeit nem vitatjuk – helyett éppenséggel más kelti a figyelmet. Jelesül Jasmila Žbanić rendezőnő (és forgatókönyves), aki némi kisfilmezést követően első nagyjátékfilmjével 2006-ban rögvest elbájolta a berlini filmszemle döntnökeit, akik a Szerelmem, Szarajevót fődíjra (Arany Medvére) találták érdemesnek. (S nem mellesleg megkapta az ökumenikus zsűri díját is, illetve korábban kis híján a Sundance-i zsűri-nagydíjat és az Európai Filmakadémia elismerését.)

Túl a polgárháborún

[img id=238048 instance=1 align=left img]Az Úton nem Szerelmem, Szarajevó, amelyben a friss emlékű balkáni vérontás alakítja egyértelműen a hősök – anya és kamaszlánya – nexusát. Itt már nagyjából (külsőleg) egészen rendezett, békés állapotokat találunk, a repülők járnak, a mulatók üzemelnek stb. – ám az élet mégsem tud visszatérni a rendes kerékvágásába. Igaz, a drámát mégsem a gyilkolás utózöngéi gerjesztik, ugyan átitatják a szereplők sorsát – a főhősnő a szüleit veszítette el, a főszereplő férfi harcolt a háborúban –, de nem ezek vezetnek a feszültséghez. A filmbeli férfi és a nő története megeshetne bárhol, a helyi színezetet a korábbi öldöklés pusztán árnyalja. Az asszony, Luna (Zrinka Cvitešić) és a férj, Amar (Leon Lučev) kapcsolatuk kiüresedésének áldozata, történetük "nemzetközi", az elhidegülés drámája.

Túl a munkán

A (gyaníthatóan háborús traumái miatt) pohár után nyúló Amart kirúgják a polgári repülésirányítástól, az ugyanennél a nemzeti társaságnál légiutaskísérő-kisasszonyként szorgoskodó Luna szerelmével vigasztalja, lesz jobb, és akad majd munka is. És így legalább jut elég idejük arra, hogy régi vágyukat valóra váltsák: gyermeket nemzzenek. (Lunának régóta nem sikerül teherbe esnie, már a mesterséges megtermékenyítés gondolata is felvetődött.)

Munka valóban akad, ám nem úgy, ahogyan Luna képzelte: Amar egy vadvízi túrájuk után belebotlik (autójával óvatlanul beletolat) egy régi harcostársába, az időközben fundamentalista muzulmánná (vahabitává) lett Bahrijába (Ermin Bravo), aki későbben egy jól fizető (tanítói) elfoglaltságot ajánl neki egy izolált (vallási) csoportosulásban. Amar átalakul, beszippantja a konzervatív vallási eszme és életmód, s hiába látogatja meg a távoli tóparti muszlim-táborban Luna, egyre inkább úgy érzi, hogy szerelme kevés ahhoz, hogy a megváltozott férjével együtt tudjon élni.

Túl mindenen

Žbanić legfőbb érdeme, hogy nem ítélkezik, egyszerűen csak bemutatja, hogyan feszül egymásnak két, egymással szöges ellentétben álló világ, az Amart elnyelő, hagyományokon alapuló közösség, illetve a Luna képviselte oldottabb miliő (a lány a barátaival diszkókban ropja, előszeretettel fotózik és filmezik mobiltelefonjával stb.). Mindkettő hordoz értékeket, mindkettőre fel lehet függeszteni az életet, közöttük átjárás azonban nincs – és nem is lehetséges.

Luna – aki az élettől egyre jobban elforduló nagymamájára (Marija Kohn) sem számíthat – mintegy a "ketten a világ ellen" szellemében ápolná szerelmüket, sajnos, próbálkozása nem vezet eredményre. Nem tudjuk meg, hogy melyikük útja az üdvözítő, csupán azt látjuk, hogyan falják fel viszonyukat a körülmények. A rendezőnő valami olyasmiről beszél, hogy nagyon nehéz – lehetetlen – fenntartani olyan szent kötődéseket, mint a szerelem, ha a külvilágot hagyjuk benyomakodni a hálószobába (az intim szféránkba).

A szépen fényképezett (köszönet az operatőrnek, Christine A. Maiernak) párkapcsolati drámát elsősorban Luna szemszögéből éljük meg (egy női rendező lehet ennyire részrehajló). Ezért igazi játéklehetőség Cvitešićnek adatik meg. A szép színésznő él is vele, hol finom rezdülésekkel, hol erősebb eszközökkel gazdagítja figuráját. Egyszerűsége, közvetlensége rabul ejtő.

Az Úton szomorú és emlékezetes film – egy nagyon pici reménysugárral a legvégén –, nem ordítozik, csupán csöndben sóhajtja: ki viszi át a szerelmet a túlsó partra? Tényleg. Ki?

Kinek ajánljuk?
- Az ízléssel tálalt párkapcsolati drámák kedvelőinek.
- Aki szereti az európai filmeket.
- Szakításra készülőknek.

Kinek nem?
- Aki a "fundamentalista" szó hallatán kapásból bombákra gondol.
- "Boldogvég-függőknek".
- Aki egy balkáni filmtől "kusturicás feelinget" vár.

8/10