Nem nagyon lehet máshol kezdeni ezt az elég szomorú, ugyanakkor kétségtelenül nevetséges történetet, mint a rendező személyénél, mert az nem akárki: egy magyar idol. Siessünk leszögezni, generációs idol. Mondom, hogy vicces lesz: nagy generációs. Egy titkos Cseh Tamás, voltak páran ilyenek, neki mindenesetre nem jelent meg nagylemeze, talán egy magyar gyártású filmjéről emlékezhet rá, aki elég perverz az ilyesmihez: a Sortűz egy fekete bivalyért irodalmi adaptáció, Gion Nándor műve alapján készült valamikor a nyolcvanas évek elején-derekán, volt benne Jean-Louis Trintignant meg Jean Rochefort, úgymint tanító és deklasszált arisztokrata a magyar ugaron, illetve mint európai hírű színészfenoménok, s mint franszia kapcsolat, továbbá szép világos képek. Nincs tehát miért haragudnunk Szabó Lászlóra, hány, de hány rendezőt lehetne felsorolni, akinek hálásak lehetnénk, ha csak huszonöt-harminc esztendőnként jelentkezne valami újdonsággal. Persze az ember ettől még nem lesz idol.
Szabó ott volt, ahol állítólag a nagy dolgok születtek: a francia új hullám szárba szökkenésénél, akár mint a legnagyobbak egyenrangú alkotótársa, akár mint sétáló ember a vásznaikon, Truffaut, Godard, ilyeneket illik emlegetni vele kapcsolatban (a tételes díszszemlét lásd a szaklap legfrissebb számában: Filmvilág, 2oo4/1.). Ám a most látottak szempontjából úgy tűnik, mindez merőben irreleváns: ehhez a filmhez kétségkívül nem kellett egy tálból cseresznyézni Truffaut-val, sőt még a munkáit sem kellett megnézni.
Mindazonáltal úgy kezdődik, mint a daliás időkben: egy autó tép át az alagúton, s hajt föl a Lánchídra. Így volt ez Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjében is, s aztán negyedszázad múltán is valamelyikben, tán Jézus Krisztus horoszkópja, tán Az Isten hátrafelé megy. Az Oldásban Latinovits egy Skoda Feliciával, később Cserhalmi egy piros, nyitott Bogárral. Szabó autóját nem látjuk, belőle nézhetjük az esti Pestet, a kedvünkért még vissza is jön az Erzsébet hídon, amúgy a fene tudja, miért, de ez csak egy főcím, ilyeneket csináltunk fénykorunkban. Talán véletlen, de hamarosan föltűnik Cserhalmi György is meg egy Skoda Felicia is, persze az aktuális kiadás. Engem nem zavarnak.
Egy rendőrsztorit kapunk, afféle nem is olyan magányos farkas küzdelmét az igazságért. Harcát a disznófejű, rendszersemleges gengszterek ellen, akik lejárt szavatosságú Kalasnyikovokat meg drogot csempésznek ide-oda, leginkább azért, hogy hasznosan üssék agyon az időt a sok lukasórával járó pénzmosás közben. Elítélendő üzelmeik aktív közreműködője a demokratikus magyar rendőrség, ezt biztos nem köszönik meg. Voltaképpen a végtelen közhelyessége ellenére ezt szerethetnénk is, hiszen a rendőrség en bloc úgy jelenik meg, mint egy közúti ellenőrzés során: izzadó, korrupt disznók, filléres áron. Az a néhány csenevész, "jó rendőr", aki a mundér becsületéért lép fel: egytől egyig lecsúszott (honnan ugyan), kórosan alkoholista klosár, csupa kétes egzisztencia, akik csak azért állnak a jó oldalán, mert amikor a rossz seregét verbuválták, éppen inni voltak valahol. Mégsem lehet ezt se szeretni, mert oly slampériával, oly keresetten van elővezetve, hogy kinyílik a bicska az ember zsebiben. A főgonoszról például máig nem dőlt el, hogy miniszter vagy miniszterhelyettes volt-e az előző rezsim alatt, amitől persze még szaladhatna a szekér.
Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy nem lett itt elgondolkodva a műegészen: a nagy büdös, körfolyosós lepukkanásban járunk, mindig éjszaka, nemcsak az ember (melyik ember) alszik nappal, hanem mindenki az utolsó statisztáig, az ábrázolt miliő Cserhalmi Györggyel és Székely B. Miklóssal együtt valahonnan a Kárhozat környékéről érkezett, ők sem tudják, hová, mi sem tudjuk, miért. A magyar mozidivatokból nemrég kiment környezetben pohárközi állapotban lendülettelenül ortályoskodó népességnek pedig sajnálatosan ugyanaz a nyavalya eszi a lelkit: múltbéli örömeik és sérelmeik rugójára járnak, decens késéssel, minek hatására maximum annyi empátia tör föl belőlünk, hogy egy darabig nem szívesen látnánk Lenin-képet magyar filmben, veszítsünk így bármennyit is.
Amint egyre világosabb, hogy mivel állunk szemben, úgy kerít hatalmába egy emlék, tessék elhinni, létezik bűnügyi film akciójelenetek nélkül is. De ez a föld a karatézó Bács Ferenc hazája (ha még ő lenne az egyetlen reminiszcencia András Ferenc életművéből, istenem, de itt az egész betegesen túlértékelt Dögkeselyű is), számunkra csak a verekedő Cserhalmi a jó Cserhalmi, én egyszer kipróbálnám Maigret-nek, hisz egy jó színész, miért kell neki mankóval agyoncsapnia egy regimentet, amikor az annyira szánalmas? Van válasz: a nemzeti hagyomány, ilyen a magyar akció, bénák balettoznak, erőlködik a zajbrigád.
Ám mindezzel megpróbáltatásainknak nincs vége, ha jól emlékszem, Hernádi Gyula (oh, már megint azok a szép napok) írt olyan regényeket, amelyekben a hős hobbinovellista volt, és időnként az olvasónak az ő munkásságával is meg kellett küzdenie, ám hazudnánk, ha azt mondanánk, szövetidegen volt a vendégszöveg. De most, jaj! Megy, mendegél az alkesz fakabát mesketéje, amikor a kör közepére penderül Maklári Zoltán egy mai leágazása, és mit sem törődve azzal, hogy minket megesz a fene a hősért izgultunkban, elővezeti szívátültetésének és korábbi hányattatásainak színigaz történetét. De miért? Tán mert ő is tudja, valójában nem is izgulunk, meglehet, teszünk a hősre. Mondja a saját filmjét a jó öreg, s az csak kicsivel rosszabb, mint az a másik, amire jegyet váltottunk.
Száz szónak is rossz a vége, a nagy új hullám magyarjának műve olyan kínos és jelentéktelen, mint Bolond Pierrot sírja a tébolyda hátsó udvarán. Egyet tehetünk, elfelejtjük: neki is, magunknak is.
