Mikor először hallottam ezt a filmes-tévés kifejezést, körülnéztem, hogy milyen alakról van szó... Pedig csak arról van szó, hogy az adott képen két szereplő látszódik, mint itt, ebben a Mindenütt jó című moziban: Susan Sarandon (kedvencem) mint rémes anya és Natalie Portman (tini lánya, aki utálja anyukát), ők ketten aztán végigőrjöngik ezt a nem túl izgalmas mozit (rendezte: Wayne Wang). Viszont veszekedéseikből, köznapi kalandjaikból, a szegénységből és a népek furaságából sok mindent megtudhatsz Amerikáról. Ha érdekel. Mert ez olyan "életforma-film": hogyan élnek azok a szingli anyák lányukkal, akiknek nem jut családi házra, ahol a gyerek nem jár flancos iskolába, és ahol anyukát olykor kirúgják a dolgozóból. E majdnem találó szociofotón túl alig mondható el több jó erről a filmről, kivéve a két nőt. Sarandon szuper - először is azért, mert vállalni meri öregségét, ami abban az álomgyárban életveszélyes mutatvány. Aztán attól, ahogy megcsinálja ezt a kellemetlen, hazudozós, önző és flúgos aszszonyt: a bicska kinyílik a zsebedben. Igaz, nem egyedül van a trapézon, mert szerencsére a kislány olyan jó, hogy a film végére leküzdi magát a sztár mellé, első ligába.
Sarandon a poros kisvárosban - ahol épp harmadik férjét rúgja ki - vesz egy használt Mercit, és lányával együtt elhúz Kaliforniába. Ahol viszont se állása, se pénze, csak vonzza a híresek, szépek és gazdagok világa - a nő tényleg dilis egy kicsit. Lánya már az úton legszívesebben otthagyná, annyira szégyelli ezt a nagydumás, hazudozós és könnyelmű asszonyt. Neki pont Beverly Hillsben kell lakást kivennie, miközben alig bírja a borsos lakbért, a villanyt olykor kikapcsolják, mert nem fizeti a számlát. A lány különben is visszavágyik akáclombos falujába. Igaz, később lesz állás, anyunak még udvarlója is akad, de a tini ettől csak még jobban utálja az anyját. Bosszúból lefekszik egy fiúval, aki - valami bűbájos bumfordi módon - udvarolni akar. Hát ilyen.
Az üresjáratok alatt azon gondolkoztam, hogy a szingli életforma nem is olyan egyszerű: annak, aki kitalálja és vállalja - itt Sarandonnak -, fekszik, bírja is tüdővel. Mivel azonban más híján a gyerekét terrorizálja, a kis kamasznak ez az életforma maga a pokol. Vagy mégse? A mozi e kérdés körül táncol, hol ügyesen, hol vontatottan. Maga a probléma viszont nagyon is valóságos, van min vacakolnod. Kár, hogy a film nem dolgozza ki igazán a jó poénokat.
A végén a lány - csakhogy megszökhessen - titokban felvételizik egy keleti parti egyetemre. Első nekifutásra azonban nem jön össze a dolog. Kap ugyan valami ösztöndíjat, de a tandíjat nem bírja. És itt a konfliktus: anyja kétségbeesik, egyetlen gyereke ellene fordul, feldereng előtte a magány rémsége, a lánynak is összeomlik minden reménye - jöhet a Hollywood-formula. Erről a mélypontról fordul is a sztori, hogy jól kibőghessed magad. Sarandon eladja egyetlen kincsét, a csoda-Mercit, így lesz pénz, repülőjegy, sőt, belenyugszik lánya elvesztésébe - mindent a gyerekért. A kislány is mindent megbocsát - anya mégis csak egy van. Zsebkendők zizzenése a nézőtéren.
A film az amerikai optimizmus bátortalan kritikája is lehetne. Sarandon a hülyeségig bízik a jövőben, bár nincs egy vasa se, de azért francia vendéglőben vacsorázik, hiszen úgyis lesz majd valahogy. A film megpróbálja megpiszkálni ezt a speciálisan amerikai képességet, amit mi itt, Kelet-Európában, a panaszkultúra vidékein csodálunk ugyan, de még csak nem is irigyeljük. A rendező groteszkedik ezzel a talált tárggyal, ami ugyan nem nagyon megy neki, bár olykor elkapja e mentalitás abszurditását. Mert ez az optimizmus egyfelől fájón idétlen, másfelől valóban nem lehet nélküle élni. Így aztán e kettő együtt ad valami fanyar humort a filmnek, amitől néha (sajnos csak ritkán) kirobban belőled a nevetés.
