Talán inkompetenciát kellene bejelentenie a Kémkölykök 3-D című térhatású videojáték-film kapcsán e cikket író kritikusnak, mivel nem túlságosan sok köze van ahhoz a egészen újkeletű szubkultúrához, amelyben a mai 5-14 éves gyerkőcök idejük java részét töltik.
E videojáték mizéria nem vizsgálható a hagyományosan alkalmazott Ingmar Bergman - Sergio Leone - John Woo Mátrixban, a viszonylag ismert Tetris, vagy C-64-es Hunchback, és azon túl az érintőlegesen tapasztalt Doom-féle játékok pedig aggasztóan elavultnak tűnnek a modern digitálisan virtuális játékokhoz mérve, ez a mostani film (vagy mi) pedig éppen ezekre az ismeretlen csodákra épül.
Hogy mégsem hátrál meg, az azért van, mert úgy tűnik, filmtörténeti mérföldkő került itten bemutatásra.
Persze, voltak már korábban is kísérletek a számítógépes univerzum virtuális világának az onnan nézve elavultnak tűnő, hagyományos mozival történő házasítására, példaképpen a Toy Story, vagy éppen a Mátrix jut hirtelen eszembe, ezek azonban többé-kevésbé ötletes megvalósításuk ellenére is megmaradtak az unalmas, képregényszerű kétdimenzióban, míg a Kémkölykök 3 talán az első, amelyik teljes estét betöltően térhatású, háromdimenziós mozi. Ennek élvezetéhez azért szükség van a már ismert piros-zöld szemüvegre, hiába, semmi sem tökéletes, bár egyszer biztos az lesz.
A rendező, forgatókönyvíró, zeneszerző, operatőr, vágó, (akárhogy is számolom, ez biztos legalább ötszörös gázsi!), Robert Rodriguezt nyugodtan lehet most már a kommersz-film úttörőjének nevezni, hiszen eddigi, igen rövid életpályája (1968-ban született!) tele van kultikussá lett mozikkal. Az El Mariachi, a Desperado, a redhotchilli-western (copyright by me) első darabjai, az Alkonyattól pirkadatig tulajdonképpen egy acid-party víziója zombikkal és tévelygő pappal, a Faculty szintén remek horror-szatíra, míg a Kémkölykök 1-2 az ifjúsági kalandfilm megújítását célzó sikeres kísérlet.
A kémszerű Cortez család történetének harmadik epizódjában a legkisebb sarj, Juni a főszereplő. Fejest ugorva legújabb videojátékába, nem kisebb veszedelemmel veszi fel a harcot, mint a gonosz Toymakerrel, akit, három alteregójával egyetemben, Sylvester Stallone formál meg, nem kis öniróniával, viccesen. Nála csak az őt parodizáló George Clooney viccesebb, akit az Egyesült Államok elnöke szerepében üdvözölhetünk, érdemes megvárni a stáblistát! Ennyiből is látható, komoly a sztárparádé, pedig a Rodrigueznél kötelezően megjelenő Antonio Banderast és Salma Hayeket, valamint Steve Buscemit még meg sem említettem, más hírességek mellett.
De nem ők, és nem a film sztorija az érdekes, mindenki tudja úgyis, a kis Juni le fogja győzni a gaz Toymakert, hanem az a szédítő látvány és hangzuhatag, amit Rodriguez és értő stábja ebben a filmben előállított. A teljes egészében digitális technikával előállított film kb. 90%-a háromdimenziós szemüvegen keresztül élvezhető igazán, de így a hatás magával ragadó. Juni és Toymaker harca egy videojátékban zajlik, feneketlen mélységek fölött egy apró kőtéglán egyensúlyozva, lángoló lávafolyamon eszeveszett sebességgel szörfölve, gigantikus transzformerekké változva, milliótonnás pofonok hatását sértetlenül átélve mi csak a fejünket kapkodhatjuk, a kényelmes mozifotel realitásában csak az imént elfogyasztott ebéd bennmaradásáért aggódhatunk. Az illúzió tökéletes, az ebéd végül is csak-csak bennmaradt. Hiába, mint ahogy jóllakottan nem ülünk hullámvasútra, úgy ne üljünk be erre a filmre se teli hassal. Érzékeink garantáltan össze fognak kavarodni, úgy, ahogy talán még Anettka érzékei se, a messzi Bajkonurban.
A témához való inkompetenciámon imígyen ha centikre is felülemelkedve, azt mondom, a hagyományos meséket kedvelők, gyermekeikkel csak a hagyományos értékrendszert megosztani kívánók maradjanak a Keménykalap és Krumpliorr, vagy a Piroska és a farkas más jelegű retteneteinél, ám a liberálisabb szellemű szülők, akik nem tudják, vagy nem is akarják felvenni a küzdelmet a digitális veszedelemmel, nem fogják kihagyni Robert Rodriguez teljességgel értelmetlen, eszeveszett és szédítő, magával ragadó térmoziját.
