zene: James Newton Howard
vezényel: Artie Kane
kiadás éve: 1995
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 30:54

A kilencvenes évek akció-thrillerei között számos olyan darab akad, amelyikre tíz-tizenöt év elteltével is szívesen emlékszünk vissza akár történetét, akár szereposztását illetően. Az "Egy igaz ügy" nálam is sokáig ebbe a kategóriába tartozott, hiszen a bemutatója környékén még igen csekélynek volt mondható filmes tapasztalatom, és egy remek gárdával előadott csavaros krimi simán le tudott venni a lábamról. Nem olyan rég azonban - elsősorban zenéje miatt - újra elővettem, és kénytelen voltam belátni, hogy maximum a remek gárda állta ki az idők próbáját, s ma már az ilyen jellegű csavaroknak és problémamegoldásoknak nem nagyon terem babér.

Tekintve, hogy a finálé nagy meglepetésként kell, hogy szolgáljon, ezért sokat nem árulhatok el a filmről, viszonylag érett kora ellenére sem. Amerika meglehetősen "színes" területén, Florida déli részén játszódik a történet, ahol egy kislány brutális meggyilkolásával vádolnak meg egy helyi fickót, Bobby Earlt (Blair Underwood alakításában). A srác leginkább azért peches, mert mielőtt bármilyen ügyvéddel felvehetné a kapcsolatot, szűk egynapos őrizete alatt a környék legendásan négergyűlölő rendőre (Laurence Fishburne) szárnysegédjével karöltve rongyosra veri, s a félholt vádlott kénytelen jogilag megkérdőjelezhető minőségű vallomást tenni. Utolsó esélyként levélben megkeresi a híres jogdoktort, Paul Armstrongot (Sean Connery), hogy vállalja el ügyét, az idősödő tanár pedig leginkább felesége (Kate Capshaw) unszolására belemegy az eset kivizsgálásába, dacára a körülbelül negyed évszázada tartó praktizálási visszavonulásának. A nyomozás persze feltépett seb a kislányt gyászoló helyiek számára, és az igazságérzetük is jócskán összezavarodik, amikor a véletlen összehozza a börtönben Bobby Earlt egy őrült sorozatgyilkossal (Ed Harris), aki szíves örömest kitálalja a kislánnyal szemben elkövetett rémtett minden részletét, megjelölve többek között a gyilkos fegyver rejtekhelyét is. Bobbyt felmentik, mindenki ünnepel, az igazság győzött, happy end.

Nyilván ha itt véget érne a sztori, még ennyit sem kellett volna írnom róla. A szálak azonban egy egész más forgatókönyv szerint bogozódnak ki a végére, ami mai szemmel már egyáltalán nem okoz akkora meglepetést, így csupán abban maradtam változatlanul biztos, hogy Ed Harris egyik legjobb alakítását nyújtja ebben a produkcióban; hogy a floridai mocsárvidék hátborzongató helyszín bármilyen jellegű film számára; és hogy James Newton Howard az egyik legkiválóbb hollywoodi zeneszerző.

Ez utóbbi azonban nem feltétlenül válik egyértelművé a Varése Sarabande által kiadott, harminc perc körüli játékidővel rendelkező album alapján. A cég elkövetett minden hibát, amiért egy időszakban mostohaként tartotta számon a filmzenerajongók széles tábora: a filmben hallható zenék nagyjából felét jelentették meg, és azt is a kronológiai sorrendtől jócskán eltérő összeállításban, ráadásul a válogatás során sem a zene legerősebb pillanataival foglalkoztak (a hagyományos, bordó alapú dizájnról, s a belső borítón található két érdektelen fekete-fehér képről már nem is érdemes szót ejteni). Ugyan nagyjából megkapunk minden fontosabb zenei megoldást, amelyet a komponista megálmodott a filmhez, a rossz sorrend azonban indokolatlan üresjáratokat és hirtelen elvágott albumvéget eredményez, ettől egyáltalán nem válik hálás hallgatnivalóvá a darab.

Pedig ha végignézünk a komponista filmográfiáján, pályája első szakaszának legakciódúsabb éve volt 1995, hiszen nem csupán a "Waterworld - Vízivilág" azóta is kiemelkedőnek számító zenéjét készítette el ekkor, de az "Egy igaz ügy" mellett egy hasonló jellegű, A-listás sztárokkal forgatott B-listás film, a "Vírus" zenéje is az ő nevéhez fűződik. Mindenképp e két utóbb említett darab tekinthető testvérnek: egyszerű, de könnyen megjegyezhető főtéma, csendes drámai feszültség fafúvósokkal, hangos drámai feszültség őrjöngő dobokkal és rezesekkel, dinamikus akciótételek a teljes szimfonikus zenekar bevonásával, majd a végén az igazi hollywoodi megnyugvás a lehető legünnepélyesebb harmóniák közepette. Lényegében "A szökevény" zenéje során lefektetett alapok újragondolásaként lehet tekinteni ezekre a művekre, ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni a későbbi Shyamalan-filmek aláfestéseinek finom előhangjait sem.

Mindezekből az következik, hogy egy remek muzsikával van dolgunk, de tekintettel a szerző számos egyéb művével vonható párhuzamra, nem véletlen, hogy nem sokat szoktuk az "Egy igaz ügy" zenéjét emlegetni. A "Main Titles" simán elfér akár a "Vírus", akár a "Waterworld - Vízivilág" álmosabb jelenetei alá, és a főleg vonósokkal előadott, komoly ünnepélyességbe torkolló téma már rögtön az album elején érzékelteti a majdani pozitív lecsengést, az akciódús vagy éppen horrorisztikus erejű felvételek ellenére is. Noha a film legvégén csendül csak fel, mi már a harmadik és negyedik tételben megkapjuk a score sava-borsát: igazán dinamikus akció a szimfonikus zenekar totális kihasználtságával, ahol még nyoma sincs a mostanára elterjedt agyonkompresszált, digitálisan ultrabasszuskezelt, szoftverekkel felturbózott megoldásoknak. Érdekes, hogy a "Bobby Earl in the Elevator" és a "That's Laurie's Car" között a lemezen nagyjából annyi idő telik el, mint amennyi a filmben is, tehát akár egy közös track is lehetett volna az albumon. Előbbi tétel egyébként inkább hajmeresztő pillanatoktól hemzseg a számos éles felcsattanás és gurgulázó hegedűjáték révén, és utóbbi tétel adja a klasszikus autós üldözéses muzsikát "A szökevény"-módra, ahol különböző ütőeszközök, zongora és xilofon tempós játéka teszi színesebbé az ádáz küzdelem aláfestését. Ez a lendület aztán egy időre átadja a teret a feszültségtől túlfűtött nyomozásnak: lassú és morózus megoldások követik egymást sorjában, pár hangszer szól csak egyszerre, néha pedig szinte teljesen elcsendesedik mindenki. Ha épp nem valami megfoghatatlan zenekari morajlás tölti be a teret, akkor olyasfajta tapogatózó merengéssel találkozhatunk, mely később alappillére lesz "Az ördög ügyvédje" és a "Hetedik érzék" zenéinek. A nyugodtabb hangulatba a hetedik "Ida Remembers" tartozik, ahol a vonós-fafúvós válaszolgatás eleinte ártatlan, majd egyre baljósabb légkört teremt (pár év múlva "A sebezhetetlen" aláfestésében ez tökélyre lesz fejlesztve), aztán újból megcsillan az egész zenekar a nem csupán hossza miatt kiemelkedő "The Execution" során, melyben harsány harmóniák érzékeltetik a kivégzés drámaiságát és visszafordíthatatlanságát.

Aztán kapunk egy érdekes előfinálét a "Conviction Overturned"-ben számos dúr harmóniával, melyet a fellélegzés, béke és megnyugvás jellemez. Az általam újraprogramozott tracksorrendben egyébként ez lenne az album utolsó tétele, a Varése azonban a film dramaturgjához hasonló csavarral kedveskedik két további track erejéig. A "Phony Message" Patrick Doyle lendületes darabjait idéző tétel, a lemezt záró "Case Closed" pedig a főtémát ismétli meg, némileg szerencsétlen módon azonban még hozzácsapták az alig pár perccel azelőtt megismert akciótémát, ami egyáltalán nem azt érzékelteti, hogy bármilyen ügy le lenne zárva.

A hagyományos akciókrimik műfajában James Newton Howard egyik utolsó ilyen jellegű darabja ez, hiszen a következő években vagy költségvetési, vagy szimplán művészi okokból áttért az elektronikus eszközök használatára a filmjeiben ("Legbelső félelem", "Elektrosokk", "Tökéletes gyilkosság"), s mire újra visszatalált a családi kalandzenéktől lényegesen komolyabb hangvételű dinamizmust megkövetelő darabokhoz, addigra már hóna alatt volt Hans Zimmer dobhangmintáinak nyolcvan százaléka. Az "Egy igaz ügy" zenéje egy tisztességesen megírt, különösebb meglepetést nem okozó mű, amely számos pillanatában túlnövi a jeleneteket, melyekhez íródott. Sajnálatos, hogy az oda nem figyelés, a hiányos és középszerű kiadás magát a zenét is meglehetősen középszerűnek állítja be, de ettől függetlenül bátran merem ajánlani a komponista és a komplexebb akciózenék szerelmeseinek.

(Végső értékelésemhez egy szubjektív sorrend is párosul, mely ugyan szintén eltér a film kronológiájától, de szerintem növelhető vele a mű élvezeti értéke. Ezt szeretném közzé tenni - két tételt kihagytam, nem hiányzott: 1, 2, 5, 12, 6, 7, 10, 3, 4, 11.)