Kivételesen nem a Jóbarátokat kell a Kellékfeleségben keresni, vagy csak pár utalás erejéig. Inkább az Adam Sandler-filmeket. Hogy hogy lehet mégis elviselni? Úgy, hogy Sandler csak a máz, az alapvázat A kaktusz virága ősrégi és ősprofi vígjáték adta.
A Kellékfeleségek című film az 1969-es A kaktusz virága mai változata. Szerencsére modernizálás alatt nem azt kell értenünk, hogy a mozi megkapta a bénább Adam Sandler-vígjátékra jellemző kliséket, nem lett belőle Nagyfiúk vagy az Esti mesék, inkább Sandler Judd Appatow-féle vígjátéka köszön vissza (Ki nevet a végén).
Itt van például Sandler jó öreg büdös karaktere, akiről persze nehéz elhinni, hogy a Jóbarátokból megismert Rachel beleszerethetne, ezért a szokásosnál jóval visszafogottabb lett. Még pont elviselhetően kajla doktort alakít, a szokottnál kevesebb fingós poénnal, üszkös láb nélkül, több szentimentalizmussal és behízelgéssel. És ugye megint elég gazdag ahhoz, hogy jó parti legyen, mégha smucig is kicsit.
A film is hasonlóan visszafogott, hisz van egy egész pofás történet, amit A kaktusz virágában már láthattunk: egy dokiról (az eredetiben Walter Matthau), aki úgy nőzik, hogy kitalál magának egy hárpia feleséget, ami a csajozásban és a szakításban is hasznos. Viszont egyszercsak tényleg kell egy kellékfeleség, mert a legjobb csajjal csak úgy tud összejönni - hiszen sztoriban van -, hogy előbb rendben el is válik. A szituációba belekeveredik egy kamucsalád, egy kamunyaralás Hawaiin, és innentől már sorjáznak a kamubonyodalmak.
Az alapsztori jó, csak ront rajta egy csomót a máz, amit a Farrelly testvérek filmjein és a Sandler-vígjátékokon felnőtt közönség miatt beletettek: a túl sok helyzetkomikum, a túl dinka szereplők, meg a bikinimodell (Brooklyn Decker), aki más előnyöket tud kidomborítani, mint az eredetiért Oscar-díjat nyerő Goldie Hawn, de azt domborítja rendesen. Kapunk pár természetesnek tűnő gusztustalan hozzávalót: jön néhány tökön ütés, kisfiú arca csattan a faszba, és kurtán-furcsán egy birkát is újraélesztenek. De a kereskedelmi tévék felhozatala miatt erre már vevők a magyar nézők is, hisz pár hete az Oscar-jelölt filmeket is magasan verte mozijainkban a Gagyi mami 3.
Két gyerekszínész is belekerül a komédiába: egy affektálós és egy kakilós, akik talán a film legszerencsétlenebb szerepválasztásai lennének, ha nem tűnne fel egy mindenkinél idegesítőbb gügye álnémet birkatenyésztő. A sztárvendég Nicole Kidman viszont inkább kellemes meglepetés a konkurens barátnő szerepében, és egész jó táncversenyt adnak elő Anistonnal. (Kidman még elvisel egy beszólást is a plasztikai műtétjeiről, ha már igazi poénokat nem sikerül adnia-kapnia).
Szóval nagy stíluskatyvasz borzongatja az eredetileg jó dramaturgia felszínét, és ami laza sztorikezelésnek tűnhet a forgatókönyvíró szemszögéből, azt a néző ámokfutásnak élheti meg a két óra alatt.
Az eredeti címében a vénlányt alakító Ingrid Bergman kivirágzásának metaforája sejlik, a 40 évvel későbbi változatnak inkább a "kellékfeleség sem műnő" az üzenete.
Jennifer Aniston színészei képességei kimerülnek a Jóbarátok sitcomban tíz éven keresztül gyakorolt pár gesztusával. Jelen esetben a botoxkezelés ellenére még mindig huncutul kiszolgáltatott, kicsit bamba arccal, kutyahűséges gombszemekkel vár arra, hogy észrevegye a kisfiús doki, hogy neki ő az igazi. És a filmben lassan észreveszi. A nézőknek meg valahogy el kell fogadni, hogy Anistonnál már ez is happyend, ha összejön Adam Sandlerrel, és ha a filmje nem bukik nagyot.
A bátran összeválogatott szereplőkért érdemes befizetni a hosszúra nyúlt mozira, mert ha más nem, a stúdió fizette nyaralástól lendületbe jöttek annyira, hogy Sandler házirendezőjeként ismert Dennis Dugan rendező nem csúsztatja ki nagyon kezéből a mozit. Mert akármennyire is csak nyomokban tűnik fel a régi klasszikus, legalább így egy elviselhető Adam Sandler-filmet láthatunk.
