Be kell vallani ebben a filmben nem történik szinte semmi. Fiatal főhősei mást se csinálnak, mint ülnek egy asztalnál vagy egy padon, hosszú beszélgetéseket folytatnak magányról és szerelemről, közben elfüstölnek egy karton cigarettát, s Beckett darabba illően kapkodnak az épp arra repkedő pillanat után.
Különös egy ilyen filmet épp egy spanyol rendezőtől látni. A spanyolok imádnak rengeteget beszélni, s ha a nálunk látható Almodóvar vagy Pereira filmek hőseire gondolunk, azt hihetjük, hogy állandóan magas reakció hőfokon és heves szexuális gerjedelemben izzanak. Ez utóbbi mentalitást azonban Agustí Vila 1998-as bemutatkozó filmjében kevéssé találjuk meg, történetét minimálban, Bresson filmeket megidéző egyszerűséggel adja elő. Ugyanakkor nem nyúl világmegváltó témákhoz. Nem foglalkozik az emberiség nagy drámai helyzeteivel. Nem szerepeltet különleges karaktereket, helyettük átlagos fiúkat és lányokat választ. Igen szerény, de azért nem könnyű célt tűz ki, csupán az emberi kapcsolatok keletkezésének természetrajzát vizsgálja.
Juan, már két éve él Teresával, amikor úgy dönt, hogy elhagyja, mert a lány egy iskola miatt Londonba költözik. Mivel nem szeret egyedül élni, hirdetés útján sürgősen szerez egy társbérletet, s vele egy új barátot. Aztán, hogy a szerelemet is megtalálja, munka után mindennap kiül a parkban egy padra, este pedig átmegy egy kávézóba (mindig ugyanoda, ugyanakkor), s várja, hogy megtörténjen a találkozás a nagy Ő-vel. Úgy dönt, kivárja, míg a jövő elérkezik hozzá. A magány nyitottságát és a véletlen útmutatását választja, amikor semmi mást nem tesz, mint naponta órákat tölt várakozással, s a sorsra bízza a többit. És jó darabig nem történik semmi.
Egy napon aztán mindkét várakozási pontra megérkezik egy-egy lány, s már az első találkozás ígéretesnek bizonyul. Az egyik lány - Alicia a parkban - őszintén cselekszik, azonnal meghódítani, megszerezni akarja, bár tart tőle, hogy rutinos szoknyavadásszal van dolga. A másik - Ana, a kávézóban - okos és titokzatos, olyan, aki hozzá hasonlóan ideákat dédelget leendő szíve választottjáról. Juan egy ideig megpróbál egyensúlyozni a két lehetőség, a két lány között, hiszen a maguk módján mindketten vonzzák őt. Ám amikor az egyikkel van, árulást követ el a másikkal szemben, s döntésképtelensége mindkét kapcsolata ellehetetlenüléséhez vezet. A pillanat adta lehetőség eltűnik, kisiklik kezei közül, így aztán újra kezdheti az örökös várakozást egy másik padon, egy másik kávézó asztalnál...
Agustí Vila mozgó és beszélő fényképeket készít. Az egyik jelenetben például a vágás kihagyása nélkül vált pozíciót az operatőr, mikor (akár egy amatőr) bekapcsolt kamerával a kezében lép át az asztal másik felére, hogy a szemben ülőt rögzítse. Egyik stabil félközeliből a másikba fordul. Rendkívül egyszerű ábrázolási módszerével ugyanakkor azt az attrakciót is végre hajtja, hogy egy park béli jelenetben néhány pillanatra képes megidézni a Tavaly Marienbadban labirintus szerű kertjét, melyben a szereplők egy déja vu következetességével bolyonganak körbe-körbe.
Ha van türelmünk kivárni, izgalmas, valóság közeli filmet láthatunk, melynek előnyére válik, hogy hosszan elidőzik olyan dolgok felett, melyeken a mai filmek többsége könnyen átsiklik néhány olcsó és hatásos drámai megoldás kedvéért. Feltesz például jó néhány fontos kérdést: "Milyen az, ha valaki magában beszél? Mi a magány? Zárkózottság vagy nyitottság? Tolerálható-e az a közösség által? Összekapcsolódhat-e véletlen és sorsszerűség életünkben?". És hagyja, hogy azokra a néző maga próbáljon meg válaszolni. Lehetőséget ad számára, hogy ne csak a filmre, hanem önmagára, befelé is figyeljen. Elmélkedő, szemlélődő filmet láthatunk, de nem a dokumentarizmus értelmében. Szituációit, szereplőit (ebben is Bressonhoz hasonlít) modellként alkalmazza, s segítségükkel kommunikációs tanulmányokat végez. A metaforikus és abszurd párbeszédekben egy fiatal generáció magánytól való félelmével szembesülhetünk.
