Innen, kis hazánkból nézve nem tűnik feltétlenül a legizgalmasabb témának a brit királyi család élete és ügyes-bajos dolgai, de a téma világszerte rengeteg embert izgat, így természetes, hogy megannyi filmes feldolgozása is született a Windsor ház magánéletének, mint legutóbb a Hercegnők éjszakája – és még ennél is jobban összerakott darabok.
A királynő (2006)
Ezt a filmet, mint a tökéletes PR munka iskolapéldáját kéne a megfelelő helyeken vetíteni, hiszen ez maga a történet lényege. Közvetlenül Diana hercegnő halála után járunk, és mint tudjuk, már elvált Károly hercegtől, így nem volt már sem hercegnő, sem a királyi család tagja, de az istenadta nép mégis elvárja a Windsoroktól, hogy hivatalosan is gyászoljanak. A királynő először hajthatatlan, aztán pont legnagyobb ellenfele, Tony Blair munkáspárti miniszterelnök lesz az, aki rábeszéli a szükséges nemes gesztusra, hogy egész Anglia összeborulhasson. Stephen Frears tökéletesen szerkesztette meg – és nagyította fel – ezt az első ránézésre jelentéktelen epizódot egyfajta feszült, mégis játékos körtáncra amely során mindenkinek van egy kis alkalma tündökölni, de a dicsőség természetesen Helen Mirrennek jut, mint a tökéletes II. Erzsébet és egy kicsit Michael Sheennek, mint a monarchia érdekei előtt (is) meghajló Blair.
A király beszéde (2010)
A recept hasonló, mint A királynő esetében, azzal a különbséggel, hogy itt mind az ábrázolt incidens, mind maga az érintett uralkodó is viszonylag ismeretlen. II. Erzsébet már oly régóta ül a trónon, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni elődjéről, VI. Györgyről, igaz, a gátlásoktól gyötört király nem volt igazán emlékezetes szereplője az angol történelemnek, és a film pont ezekre a gátlásokra épül. György ugyanis képtelen volt nagy közönség előtt megszólalni, márpedig amikor testvére botrányai miatt lemondott, ő hirtelen, teljesen felkészületlenül került a trónra, és kapásból rádióbeszédet kell tartania. A mindig szimpatikus, de gyakran ugyanazt játszó Colin Firth végre brillírozhat Györgyként, míg az őt kitanító és gátlásait részben lebontó beszédtanár szerepében Geoffrey Rusht láthatjuk, aki gyakorlatilag mindig zseniális. És ki gondolta volt, hogy egy kis dadogásból ilyen feszültséget, drámát és emberi melegséget lehet kihozni?
Botrány a birodalomban (1997)
Viktória királyné a világtörténelem egyik legerősebb asszonya – és most a dolog pszichés oldalára gondoljanak! - összeroppan férje, a néhai Albert herceg halála után. Családtagjai hiába vigasztalják, a gyászba és depresszióba süllyedt királynő elvesztette élete értelmét. Legbizalmasabb szolgája és lakája, a skót John Brown az egyetlen, akinek bejárása van a királynőhöz. A kimért Brownt a királyné nem csupán megtűri maga mellett, hanem elmélyül köztük a kölcsönös tiszteleten alapuló bizalmas és baráti kapcsolat. A család, az udvar és a politikusok nem nézik jó szemmel a pletykákra okot adó viszonyt, amely a monarchia válságával járhat. Az eredetileg csak tévébe szánt film végül olyan jól sikerült, hogy nem csupán a moziforgalmazást érdemelte ki, hanem egy Oscar-díjat és egy jelölést, illetve egy teljesen jogosan megítélt Golden Globe-díjat Judi Dench számára, de mi Billy Connolly-t is nagyon szerettük benne.
Diana (2013)
Oliver Hirschbiegel filmje a néhai ex-walesi hercegné teljesen új arcát mutatja meg: életének utolsó két évét feldolgozó filmből megismerhetjük a magánember Dianát, akinek állandóan meg kellett küzdenie az őt zaklató sajtóval, és aki mégis képes volt kijátszani a médiát, titokban tartani a Dr. Khanhoz, a pakisztáni orvoshoz fűződő kapcsolatát. A nép hercegnője, Lady Di távol a világtól, a szeretett férfi oldalán végre önmagára talált – mint Naomi Watts. Merthogy sokan kritizálták a film főszereplőválasztását, de egy, halála után is ennyire hisztérikusan körülrajongott személy esetében valószínűleg senki sem lett volna elég jó, és bár az apró ausztrál színésznő tényleg csak kevéssé hasonlít a magas, sasorrú Lady Dire, attól még remek színésznő. Az igazi gond az lehetett, hogy nem sikerült megtalálni azt a fontos momentumot, amit tényleg eladta volna a filmet – egy szépen alakuló privát kapcsolat még nem elég ehhez, még akkor is, ha tudjuk, mi lesz a vége.
Az ifjú Viktória királynő (2009)
Viktória királynőről a régi fényképek kapcsán egy idős, széles derekú asszony ugrik be, aki egy egész dinasztiát hozott világra, pedig ő is volt fiatal, ahogy arra a cím is halványan utal. Haldoklik IV. Vilmos angol király, és törvényes örököse nem lévén, Viktória hercegnő a trón várományosa. Az alig tizennyolc éves lánynak nem volt boldog gyermekkora, poroszos nevelésben részesült, az anyja, Lehzen bárónő állandó ellenőrzés alatt tartotta, és azt is megpróbálja elérni, hogy ő legyen a régens, míg lánya el nem éri a huszonöt éves kort. Ám Viktóriát kemény fából faragták, miután 1837-ben királynővé koronázzák, függetleníti magát az anyja befolyásától, és miközben kezébe veszi a birodalom irányítását, szíve az unokatestvéréért, Albert hercegért dobog. Bár Emily Blunt alakítása a címszerepben kimagasló, a film mégis inkább történelmi pontossága és fantasztikus díszletei és látványvilága révén vált népszerűvé – és az utóbbiakért kapott végül Oscar-díjat.
