Az eltűnés sorrendjében varázsát a bevált formula fokozása és okos továbbgondolása jelenti. Az északi noir egyik csúcsművét ünnepelhetjük, ha így haladunk, a mexikói után a skandináv felállás is külön fogalommá válhat.
Az “északi noir” az elmúlt években szép csendben önálló brand lett, és markáns hangulatokkal, visszatérő motívumokkal, saját sztárokkal csábítja a moziba a közönséget. A kortárs krimi csúcsait meghódító könyvsikerek nyomvonalán haladva, a társadalomkritikus felhangokat elrajzolva a skandináv filmesek csalhatatlan érzékkel játszanak rá a térségről kialakult sztereotípiákra. Az éjfekete humor és a finom polgárpukkasztás termékeny ellentmondásba kerülnek a tisztes jólétben unatkozó északi polgár mítoszával, a sűrű csendben eldördülő pisztoly, a vakítóan fehér tájban éktelenkedő hulla hatásos kontrasztokat alkotnak. Az eltűnés sorrendjében esszenciális töménységű összegzése az eddig elért eredményeknek: a rezignált hókotró véres bosszúhadjárata pokolian szórakoztató.
Hans Petter Moland előző filmje, az egyenetlenségei ellenére működőképes Hajszál híján úriember alapképletét csiszolta újra. Ismét a borongós egzisztencialista dráma és a morbid gengszter-komédia között ingázunk, ám a mérleg nyelve már egyértelműen az irónia és a morbid felé billen. Kierkegaard alakja épp csak megkísérti Piszkos Harry és Paul “Bosszúvágy” Kersey szellemét, a fiát elveszítő főhős a tépelődés és az öngyilkosság kiútja helyett rövid úton a rosszarcú gengszterek levadászása mellett dönt. A kisebb halaktól a legnagyobb vadakig eljutó, tragikomikus véletlenek egész láncolatát elindító megtorlás Moland számára csupán vezérfonalként szolgál a jobbnál jobb karakterek és szituációk felvonultatására. Bár szépen el van rejtve, Az eltűnés sorrendjében tulajdonképp a különleges figurák hihetetlen magánszámaiból áll össze.
A főhősök az apa-fiú motívum állandó variációja mentén kapcsolódnak egymáshoz, az igazi ínyencségeket a hozzájuk lazábban kapcsolódó mellékszereplők kínálják. A film legnagyobb erőssége a kíméletlen pimaszság, mely kellő visszafogottsággal és arányérzékkel párosul. Az alkotók nem kímélnek senkit és semmit, az exponenciálisan növekvő, változatos módokon távozó áldozatok mellett akinek lehet, beszólnak. A melegben tespedő déliek és a következetesen albánnak hívott szerbek ugyanúgy megkapják a magukét, mint a kutyaszart szedegető, répalevet szürcsölgető norvégok. A politikai korrektség és a globalizáció mellett a kapzsiság, a házasság és az egészségmánia is szemtelen viccek céltáblájává válik. A kirajzolódó kórkép egyértelmű, a diagnózist az eredeti cím (Kraftidioten) is aláhúzza. Legyenek őslakosok vagy bevándorlók, az elkényeztetett jóléti társadalom törvényszerűen idiótákat nevel a polgáraiból.
Abszurd életképek, groteszk minidrámák, szürreálba hajló párbeszédek akár önálló szkeccsként is megállnák a helyüket. A kínai néven ismert, japán származású dán bérgyilkos nyelvtani hibáit javítgató norvég drogbáró tisztességes üzletről tartott kiselőadása szó szerint utánozhatatlan. A többiek sem sokkal kifinomultabbak: a Dickman családnévvel megvert főhős akkor érzi magát a legjobban, amikor brutális teljesítményű haszongépjárművével utat vághat a vaskos hótakaróba. A kíméletlen szerb maffiafőnököt a lejtőn szélsebesen lesikló norvég lányok varázsolják el, a családi üzletbe csöppent norvég gengsztert az ex-feleség kritikus megjegyzései zavarják leginkább. Az eltűnés sorrendjében figurái rendíthetetlennek akarnak látszani, ám valójában kicsinyes, saját örömeiknek élő átlagemberek, akik képtelenek akár csak felbecsülni a meghozott döntéseik szerteágazó hatásait.
Ünnepelt kollégáihoz hasonlóan Moland is könnyedén illeszti össze a megidézett műfaji kelléktárat, és nagyfokú tudatossággal használja ki a rendelkezésére álló eszközöket. A száraz humor, a meghökkentő hangulatváltások és hirtelen felpörgő akciók bizonyára ismerősek a jeges krimik szerelmeseinek. Az eltűnés sorrendjében varázsát a bevált formula fokozása és okos továbbgondolása jelenti. Az északi noir egyik csúcsművét ünnepelhetjük, ha így haladunk, a mexikói után a skandináv felállás is külön fogalommá válhat.
