Igazán bátor témaválasztás egy romantikus családi film esetében a házasságtörés. Kockázatos, ingoványos talaj, de az Elemi szerelem nagyon okosan kerüli el a buktatókat.
Ráadásul nem csak elkerüli őket, de emellett hitelesen, alaposan és ítélkezés nélkül járja körül a párkapcsolatok egyik legnagyobb (és sajnos nagyon gyakori) problémáját. A sikeres írónő és egyedülálló anya, Elsa (Sophie Marceau) egy estélyen megismerkedik a boldog házasságban, tökéletes családban élő Pierre-rel (François Cluzet), és első pillanattól kezdve izzani kezd közöttük a levegő. Az egész világukat megrendítő vágy és szimpátia ellenére is mindkettejük számára tabunak számít egy közelebbi kapcsolat. Pierre tényleg szereti feleségét, rajong a családért és mindazért, amit ez jelent neki, Elsa egyetlen kőbe vésett szabálya pedig az, hogy nem kezd nős pasikkal. De amilyen egyszerű ilyen kijelentéseket tenni, annál nehezebb tartani magukat hozzájuk, ha a kísértés testet öltve megjelenik az életükben.
Legtöbbünknek a szituációra adott első reakciója valószínűleg egy óriási nem lenne, de a film során egyre inkább árnyalódik a kép. Nem arról van szó, hogy a házasságról kiderülne, nem is olyan tökéletes, mint amilyennek elsőre tűnik, csupán a dilemma olyan lélektani aspektusait mutatja be, melyek miatt egyre nehezebbé válik karakán véleményt nyilvánítani. És az író-rendező Lisa Azuleos (aki a feleséget is alakítja egyben) sem teszi ezt. Vezet minket és gondolatainkat, bemutatja az óriási érzelmi löketeket, de nem tör pálcát senki feje felett, mégis kellemetlenné teszi az „affér” kritikusabb pillanatait.
Bár egy óriási klisének is tűnhet a sztori, az ügyes, csavaros forgatókönyvnek köszönhetően kiemelkedik műfajából, na meg persze a már említett témaválasztás miatt. Az pedig külön dicséretes, hogy a főként családi vígjátékokat forgalmazó MTVA ezt a filmet is be merte vállalni.
De nem csak emiatt élvezhető az Elemi szerelem. A színészek egytől-egyig remekelnek. Sophie Marceau-ról már megint el kell mondani, hogy gyönyörűbb, mint valaha, minden pillanatban uralja a vásznat, és – talán magánéletének köszönhetően – hibátlanul ölti magára az egyedülálló anya szerepét. François Cluzet viszont hiába van ugyanannyi ideje a színészi pályán, mint Marceau, a felé támasztott elvárások az Életrevalók óta drasztikusan megnövekedtek. És bár a játékát ezúttal sem lehet kifogásolni, a szerep nem adott neki akkora bizonyítási lehetőséget, hogy emiatt ismételten piedesztálra emeljék.
Úgy tűnhet, a történet miatt egy nagyon komoly filmről van szó, ugyanakkor mégis könnyed, varázslatos hangulat lengi be a filmet. A fülbemászó, mégsem unalomig hallott slágereknek köszönhetően egy keserédes életigenlés járja át a nézőt, amit helyenként még emlékezetesebbé tesz a kreatív kamerahasználat és a játékos vágás.
Nem egy filmtörténeti mérföldkőről van szó, sőt, saját műfaját sem újítja meg az Elemi szerelem, de okosan és tapintatosan beszél egy létező, és gyakran egyoldalúan bemutatott élethelyzetről.